Elfelejtett Anyák: Egy Levél, Amit Soha Nem Küldtem El

– Miért nem hívsz fel soha? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a nappali sarkában ültem, a régi fotóalbumot szorongatva. A vonal másik végén csend volt. Csak a háttérben hallottam Dóra unokám nevetését, de a fiam, Gábor, nem válaszolt azonnal.

– Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta végül fáradtan. – Majd visszahívlak, jó?

Letettem a telefont. A szívem összeszorult. Ez már a harmadik hét volt, hogy csak ennyit beszéltünk. A lányom, Zsuzsa is mindig elfoglalt: „Anya, dolgozom, majd hétvégén!” De a hétvégék is elmaradtak. A ház üres volt, csak a falióra kattogása töltötte be a csendet.

Emlékszem, amikor még kicsik voltak. Gábor mindig hozzám bújt, ha félt az éjszakában, Zsuzsa pedig együtt főzött velem vasárnaponként. Most mindketten messze élnek, saját családjuk van. Én pedig itt maradtam egyedül, a régi családi házban, ahol minden tárgy emlékeket őriz.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább a magányt, leültem és írtam nekik egy levelet:

„Kedves Gábor és Zsuzsa! Ha nem tudtok legalább havonta egyszer meglátogatni vagy felhívni, kénytelen leszek eladni a házat és vidékre költözni. Nem akarok tovább így élni.”

Nem küldtem el rögtön. Napokig forgattam magamban: vajon túl kemény vagyok? Vagy csak szeretném érezni, hogy még számítok valakinek?

A következő héten Gábor végre eljött. Az ajtóban állt, kezében egy csokor tulipánnal.

– Anya, mi ez az egész? – kérdezte ingerülten. – Miért fenyegetőzöl?

– Nem fenyegetőzöm – mondtam halkan. – Csak… fáj ez az egész. Hogy úgy érzem, már nem vagyok fontos nektek.

Gábor leült velem szemben. Láttam rajta a feszültséget.

– Tudod jól, mennyit dolgozom. Zsuzsa is. Nem lehet mindig mindenki körülötted.

– Értem – bólintottam –, de én is ember vagyok. Nekem is szükségem van rátok.

A beszélgetésünk veszekedésbe torkollott. Gábor felállt és dühösen távozott. Aznap este sírva feküdtem le.

Másnap Zsuzsa hívott.

– Anya, miért kell mindent ilyen drámaian felfogni? Szeretünk téged, de nekünk is van életünk!

– Tudom – suttogtam –, de néha úgy érzem, mintha már nem lennék része annak az életnek.

Hetek teltek el. A levelet végül soha nem küldtem el. De valami megváltozott bennem. Elkezdtem sétálni a közeli parkban, beszélgetni a szomszéd Marikával, néha elmentem a nyugdíjasklubba is. Próbáltam új értelmet találni az életemben.

Egy nap Gábor váratlanul megjelent.

– Anya, beszélhetünk? – kérdezte csendesen.

Leültünk a konyhában.

– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – kezdte. – Talán tényleg túl ritkán jövünk. De nehéz… mindenki rohan.

– Tudom – mosolyodtam el szomorúan –, de néha csak egy telefonhívás is elég lenne.

Gábor bólintott.

– Megpróbálunk többet jelentkezni. De te is próbálj meg új dolgokat találni magadnak.

A szívemben egyszerre volt megkönnyebbülés és fájdalom. Tudtam, hogy már soha nem lesz olyan, mint régen. De talán mégis lehet új kezdet.

Azóta minden héten legalább egyszer beszélünk telefonon. Néha meglátogatnak hétvégén is. De már nem várom görcsösen minden nap őket. Megtanultam: az anyai szeretet nem jelentheti azt, hogy feladom önmagam.

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi faleveleket és azon gondolkodom: Vajon más anyák is érzik ezt a fájdalmat? Túl kemény volt az ultimátumom? Vagy néha muszáj határt húznunk ahhoz, hogy észrevegyenek minket?