Elfelejtve a Sajátjaim Által: Egy Anya Végső Figyelmeztetése
– Hát ennyit érek nektek? – kérdeztem hangosan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. A híváslistán utoljára két hete villogott Anna neve, akkor is csak egy gyors „Szia anya, most rohanok, majd hívlak!”-ra futotta. Péter pedig… nos, ő hónapok óta nem jelentkezett. A házban csend volt, csak az eső kopogott az ablakon. A falióra kattogása minden percben emlékeztetett arra, mennyire egyedül vagyok.
Nem mindig volt ez így. Emlékszem, amikor még kicsik voltak, Anna minden este hozzám bújt mesét hallgatni, Péter pedig a kertben játszott velem labdázni. Akkoriban azt hittem, a család mindennél fontosabb – és mindent feláldoztam értük. A férjem, Laci halála után is csak rájuk koncentráltam. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hogy mindent megadhassak nekik. Most pedig? Most úgy érzem, mintha már nem is lennék része az életüknek.
A múlt héten elestem a fürdőszobában. Nem tört el semmim, de órákig ültem ott a hideg kövön, mert nem volt erőm felállni. Akkor értettem meg igazán: ha most történne velem valami komolyabb, senki sem tudná meg időben. Aznap este döntöttem el, hogy nem mehet ez így tovább.
Másnap reggel felhívtam Annát. – Szia kicsim, beszélni szeretnék veled és Péterrel. Fontos lenne – mondtam neki.
– Anya, most tényleg nem jó… De majd hétvégén átugrunk – válaszolta fásultan.
A hétvége persze eljött, de ők nem. Csak egy üzenetet kaptam: „Bocsánat anya, közbejött valami.”
Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Néztem a képeket: Anna ballagása, Péter első biciklije, közös nyaralás Balatonon. Mindig ott voltam nekik. Most viszont úgy érzem, mintha láthatatlan lennék számukra.
A következő héten újra próbálkoztam. – Anna, kérlek! Legalább egy órára gyertek át! – könyörögtem.
– Anya, tudod mennyi dolgom van? A gyerekek is betegek… Majd jövő héten!
Pétert is hívtam. – Fiam, hiányzol. Jó lenne beszélni.
– Anya, most tényleg nincs időm erre… Majd kereslek – mondta sietve.
Aznap este sírtam először igazán hangosan. Nem a magány miatt – hanem mert rájöttem: ha most eltűnnék ebből a világból, talán napokig észre sem vennék.
Ekkor határoztam el: változtatnom kell. Másnap bementem a városba és felkerestem egy ingatlanost.
– Jó napot kívánok! Szeretném eladni a házamat – mondtam határozottan.
A férfi meglepődött. – Biztos benne? Ez egy szép családi ház…
– Igen. Ha már nincs család körülöttem, legalább legyen pénzem arra, hogy méltósággal élhessek egy idősek otthonában.
Hazafelé menet remegő kézzel írtam meg az üzenetet Annának és Péternek: „Ha nem tudtok segíteni nekem és nem vagytok mellettem, eladom a házat és beköltözöm egy otthonba. Nem akarok tovább könyörögni a figyelmetekért.”
Anna másnap hívott sírva:
– Anya! Ezt nem gondolhatod komolyan! Ez az otthonunk!
– Az volt – válaszoltam halkan. – De most már csak egy üres ház nekem.
Péter is felhívott végre:
– Anya… Ne haragudj! Tudom, hogy elhanyagoltunk… Csak annyi minden történik mostanában…
– Mindig lesz valami fontosabb nálatok? – kérdeztem tőle keserűen.
Csend lett a vonalban.
A következő hétvégén végre mindketten eljöttek. Anna sütit hozott, Péter segített rendet rakni a kertben. Próbáltak beszélgetni velem, de éreztem: valami megtört bennünk. Már nem tudtam ugyanazzal az örömmel nézni rájuk.
Este Anna odajött hozzám:
– Anya… Féltünk attól, hogy elveszíthetünk téged. De azt hittük, erős vagy és nincs szükséged ránk.
– Mindig erősnek kellett lennem miattatok – mondtam neki könnyes szemmel. – De most már én is elfáradtam.
Azóta többet jönnek. Néha együtt vacsorázunk, Péter néha csak beugrik egy kávéra munka után. De bennem ott maradt a félelem: vajon tényleg változott valami? Vagy csak addig tart ez az egész, amíg újra el nem felejtenek?
Vajon tényleg lehet még újra családunk? Vagy az idő mindent elmosott már közöttünk? Mit gondoltok ti erről? Meg lehet bocsátani az ilyen mulasztást?