Elfogadás vagy elvesztés? Egy anyós vallomása a fia esküvőjén

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Gergő! – szakadt ki belőlem a hangom, miközben a fürdőszoba ajtajának támaszkodtam. A tükörből egy idegen nézett vissza rám: karikás szemek, összeszorított ajkak, remegő kéz. Aznap volt a fiam esküvője, és én képtelen voltam örülni.

Gergő az egyetlen fiam. Mindig is különleges kapcsolatunk volt. Amikor az apja elhagyott minket, még csak tíz éves volt. Én voltam az anyja, apja, barátja – minden. Együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt építettük újra az életünket. Most pedig itt állok, és úgy érzem, mintha valaki kitépné a szívemet.

A nappaliban már gyülekeztek a vendégek. A menyasszony, Réka, nevetve beszélgetett az unokatestvéreimmel. Szép lány, ezt nem tagadhatom. De valami mindig zavart benne. Talán az, hogy sosem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Hogy Gergővel együtt mindig csak maguknak éltek, mintha én már nem is léteznék.

– Anya, kérlek, ne most! – Gergő hangja halkan csengett mögöttem. Megfordultam. Ott állt öltönyben, idegesen igazgatta a nyakkendőjét.

– Nem tudom elengedni ezt az érzést – suttogtam. – Félek, hogy elveszítelek.

– Nem veszítesz el! Csak… változik minden. Réka jó ember. Szeretném, ha te is szeretnéd őt.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Meg akartam ölelni, de valami visszatartott. Talán a büszkeségem.

Az esküvő alatt végig úgy éreztem magam, mint egy statiszta egy idegen filmben. Az emberek mosolyogtak rám, de én csak bólintottam. Amikor Gergő és Réka kimondták az igent, mintha egy ajtó végleg becsukódott volna mögöttem.

Az ünnepségen mindenki táncolt. Én a sarokban ültem, és néztem őket. Anyám odalépett hozzám.

– Kati, ne légy ilyen! Ez a nap Gergőé. Hagyd őket boldognak lenni!

– De mi lesz velem? – kérdeztem halkan.

– Te is boldog lehetsz… ha engeded magadnak.

Később Réka odajött hozzám.

– Kati néni, szeretném megköszönni mindent… Tudom, hogy nem könnyű ez most magának.

A hangja őszinte volt. Először néztem rá igazán: láttam benne a bizonytalanságot, a félelmet – talán tőlem félt?

– Csak azt akarom, hogy Gergő boldog legyen – mondtam végül.

– Én is ezt akarom – felelte halkan.

Az este végén Gergő odahajolt hozzám.

– Anya… ugye nem haragszol?

– Nem tudom – vallottam be. – De próbálkozom.

Azóta eltelt három hónap. Néha Réka felhív, hogy segítsek neki egy-egy recepttel vagy tanácsot kérjen tőlem. Eleinte gyanakodva fogadtam ezeket a hívásokat, de lassan rájöttem: ő is próbál közeledni. Gergő boldogabbnak tűnik, mint valaha.

Mégis vannak napok, amikor magányosnak érzem magam. Amikor hiányzik az a fiú, aki esténként hozzám bújt mesét hallgatni. Amikor azt érzem: már nincs rám szükség.

De talán ez az élet rendje? Hogy el kell engedni azt, akit a legjobban szeretünk? Hogy megtanuljunk új szerepben szeretni?

Vajon képes leszek valaha igazán elfogadni Rékát? Vagy örökre kívülálló maradok a saját családomban?