Elhagyott a kilencedik hónapban – három év után visszatért, és bocsánatot kért… Vajon lehet ezt megbocsátani?

– Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam Gáborra, miközben a kórházi folyosón álltam, a hasam már szinte szétfeszítette a fájdalom. A nővér épp akkor tolta be a szülőszobába az ágyamat, de én csak őt kerestem a szememmel. Gábor ott állt, kezében a kabátja, arca sápadt volt, mint aki már eldöntötte: elmegy. – Sajnálom, Eszter, nem bírom tovább – mondta halkan, és hátat fordított. Azt hittem, csak egy rossz álom. De amikor megszületett Bence, már tudtam: egyedül maradtam.

A következő napokban minden percet sírással töltöttem. Anyám próbált segíteni, de ő is csak annyit mondott: „Erős vagy, Eszterkém. Megoldod.” De én nem akartam erős lenni. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, miközben Bence sírása visszarántott a valóságba. Aztán jöttek a hétköznapok: pelenkázás, altatás, munkahelyi telefonok, amiket már nem vettem fel. A barátnőim sorra eltűntek mellőlem – ki akarna egy síró csecsemő és egy összetört nő társaságában lenni?

Az első év maga volt a pokol. Gábor egyszer sem jelentkezett. Nem hívott, nem írt, mintha soha nem is létezett volna. Néha elképzeltem, hogy egyszer csak megjelenik az ajtóban, bocsánatot kér és mindent helyrehoz. De aztán rájöttem: ez csak mese. Nekem kell felállnom.

Elkezdtem újra dolgozni egy könyvelőirodában Zuglóban. Bence bölcsibe került, én pedig próbáltam elhinni, hogy van még jövőm. A főnököm, Laci sokszor megkérdezte: „Segíthetek valamiben?” De én mindig csak mosolyogtam: „Köszönöm, megoldom.” Nem akartam senkit közel engedni magamhoz.

Három év telt el így. Bence már óvodás lett, én pedig lassan megtanultam újra nevetni. Egyik este épp mesét olvastam neki – Vukot –, amikor csöngettek. Az ajtóban Gábor állt. Ugyanaz a kabát volt rajta, mint amikor elment. Az arca megtört volt, a szeme vörös.

– Eszter… – kezdte remegő hangon. – Tudom, hogy nincs jogom idejönni… de kérlek… beszélj velem.

Bence kíváncsian nézett rám: – Ki ez az bácsi?

– Egy régi ismerős – válaszoltam gyorsan.

Gábor letérdelt Bence elé. – Szia, Bence! Én vagyok az apukád.

A kisfiam csak nézett rá nagy szemekkel, aztán hozzám bújt. Éreztem, ahogy bennem minden harag és fájdalom újra feltör.

– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.

– Hibáztam… nagyon hibáztam. Elmenekültem a felelősség elől. Féltem… gyáva voltam… De most szeretném jóvátenni… szeretnék része lenni az életeteknek.

Nevetnem kellett volna ezen az abszurditáson, de inkább sírni támadt kedvem. Hogy gondolja ezt? Három évig nem volt sehol! Amikor Bence beteg volt, amikor nem tudtam kifizetni a villanyszámlát, amikor karácsonykor egyedül díszítettem fel a fát… Hol volt akkor?

– Most jössz vissza? Amikor már mindent egyedül kellett megoldanom? – kérdeztem dühösen.

– Tudom… nincs mentségem. De kérlek… adj egy esélyt! Legalább hadd lássam néha Bencét…

Napokig nem tudtam aludni. Anyám azt mondta: „Az apja… joga van hozzá.” A barátnőm, Judit szerint viszont: „Aki egyszer elmegy így, az máskor is képes rá.”

Bence közben egyre többet kérdezett: „Miért nincs apukám?” Most itt volt – de vajon jó-e neki? Jó-e nekem?

Gábor kitartóan próbálkozott: játékokat hozott Bencének, elvitte a játszótérre. Lassan a fiam is kezdte megszokni őt. Én viszont minden alkalommal görcsbe rándult gyomorral néztem őket együtt.

Egy este Gábor megállt az ajtóban: – Eszter… én még mindig szeretlek. Szeretném újrakezdeni veled… Veletek.

Elfordultam tőle. – Nem tudom… Nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani azt, amit tettél.

Ő csak állt ott némán. Aztán halkan megszólalt: – Adj időt…

Most itt ülök az ablakban, nézem Bencét és Gábort a játszótéren. Vajon lehet megbocsátani annak, aki a legnehezebb pillanatban hagyott cserben? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?