Elhagyott gyermekként: Egy levél, ami mindent megváltoztatott

– Miért vagyok én mindig más? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a tükörbe néztem. A hajam sötétebb volt, mint a testvéreimé, a bőröm árnyalata is eltért az övékétől. Anyám, Márta mindig azt mondta: „Te vagy a mi kis csodánk, Zsófi.” De valahogy sosem éreztem magam igazi csodának.

Aznap délután, amikor az egész életem felfordult, éppen az öreg padláson kutattam régi fényképek után. A vihar dobolta az ablakot, a villámok fényei megvilágították a poros dobozokat. Egy régi cipősdobozban találtam rá arra a levélre. A borítékon csak ennyi állt: „Zsófinak, ha eljön az ideje.”

Reszkető kézzel bontottam fel. Az első sorban ez állt: „Drága kislányom, bocsáss meg nekem.” A szívem hevesen vert, ahogy olvasni kezdtem. Az anyám – az igazi anyám – írta. Elmesélte, hogy tizenhét évesen szült meg egy vidéki kórházban, és hogy a családja nem engedte, hogy megtartson. „A bőröd színe miatt szégyelltek minket” – írta. „Azt mondták, jobb lesz neked máshol.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Egész életemben azt hittem, valami baj van velem. Hogy én vagyok a hiba. Most rájöttem: nem én voltam a hiba, hanem azok, akik nem tudtak elfogadni olyannak, amilyen vagyok.

Lerohantam a lépcsőn, a levéllel a kezemben. Anyám a konyhában főzte a levest.

– Márta! – kiáltottam remegő hangon. – Tudtad erről?

Megdermedt. A kanalat lassan letette az asztalra.

– Zsófi… – kezdte halkan. – Azt akartuk, hogy boldog legyél. Hogy ne fájjon.

– De fájt! – kiáltottam rá. – Mindig is fájt! Miért nem mondtátok el?

Apám, László is bejött a szobába. Szótlanul nézett rám, majd anyámra.

– Nem tudtuk, hogyan mondjuk el – suttogta anyám. – Féltünk, hogy elveszítünk.

– De így is elveszítettetek – válaszoltam keserűen.

Aznap este nem ettem vacsorát. A szobámban ültem, és újra meg újra elolvastam a levelet. Az anyám azt írta: „Remélem, egyszer megbocsátasz nekem.” Azt is leírta, hogy ki az apám: egy roma fiú volt az osztályából, akit sosem ismertem meg.

Másnap reggel úgy keltem fel, mintha egy másik világba csöppentem volna. Az iskolában mindenki ugyanúgy nézett rám, mint eddig – de én már másként láttam őket. Vajon hányan vannak még körülöttem, akik titkokat cipelnek? Akik nem tudják, honnan jöttek?

Aznap délután leültem beszélgetni Mártával és Lászlóval.

– Szeretlek titeket – mondtam halkan –, de tudnom kell, ki vagyok valójában.

Anyám sírva fakadt.

– Mindig is féltünk attól, hogy ha megtudod az igazat, elfordulsz tőlünk.

– Nem fordulok el – feleltem –, de most már keresnem kell az igazi anyámat is.

Elkezdtem kutatni. Felkerestem a kórházat, ahol születtem. Megpróbáltam megtalálni az anyámat – Évát –, de csak egy régi címet találtam róla egy poros kartotékon. Elutaztam abba a kis faluba Békés megyében, ahol született.

Az utcán sétálva mindenki megbámult. Egy idős asszony megszólított:

– Te vagy az Éva lánya?

Bólintottam.

– Tudtam, hogy egyszer visszajössz ide – mondta csendesen.

Évát végül egy kis házban találtam meg a falu szélén. Amikor meglátott az ajtóban, elsápadt.

– Zsófi? – kérdezte remegő hangon.

– Igen… anya – mondtam ki először ezt a szót neki.

Sokáig csak néztük egymást könnyes szemmel. Aztán átöleltük egymást.

– Sajnálom… annyira sajnálom… – zokogta.

– Most már értem mindent – suttogtam vissza.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány gyerek él még Magyarországon úgy, hogy nem tudja az igazat a származásáról? Hányan érzik magukat kívülállónak csak azért, mert mások?

Most már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy más vagyok. De vajon képesek leszünk-e valaha elfogadni egymást igazán ebben az országban?