Elhagyott szívek: Egy anya küzdelme a reményért

„Miért tetted ezt velünk, Gábor?” – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs zörgése még visszhangzott a sötét, dohos előszobában. A lányom, Lili, szorosan kapaszkodott a kezembe, nagy barna szemeiben félelem csillogott. Az eső kopogott az ablakon, a ház minden sarka hideget és idegenséget árasztott. Nem értettem semmit. Egy hete még a kis panelban éltünk Zuglóban, ahol minden szűkös volt ugyan, de legalább otthonos. Aztán Gábor egyik este hazaállított: „Költözünk. Most.” Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak pakoltunk, mint akik menekülnek valami elől.

Az új ház – egy régi parasztház a város szélén – omladozó vakolatával, penészes falaival inkább tűnt elhagyatottnak, mint otthonnak. Gábor letette a bőröndjeinket az előszobában, majd szó nélkül elment. Azt hittem, csak elintéz valamit. De nem jött vissza. Az első éjszakán Lili sírt, én pedig próbáltam erős maradni. „Ne félj, anyu itt van” – suttogtam neki, miközben magamban rettegtem.

A napok összefolytak. A házban nem volt rendes fűtés, csak egy öreg cserépkályha, amit nem tudtam begyújtani. Az ablakokon huzat süvített be, a fürdőszobában csöpögött a csap. Az első reggelen elmentem a közeli boltba – egyetlen kiflit és egy liter tejet tudtam venni abból a kevés pénzből, amit Gábor hagyott nekünk. A szomszédok furcsán néztek ránk; egyikük sem jött át bemutatkozni.

Lili minden nap kérdezte: „Apa mikor jön haza?” Hazudtam neki: „Hamarosan.” De magam sem hittem benne. Egyik este aztán váratlanul megjelent Gábor az ajtóban. Nem ölelt meg minket, nem kérdezte, hogy vagyunk. Csak állt ott mereven, mintha idegenek lennénk számára.

– Miért hoztál ide minket? – kérdeztem újra.
– Nincs más választásom – mondta halkan, de ridegen. – Itt kell maradnotok.
– De miért? Mi történt? – próbáltam közelebb lépni hozzá.
– Ne kérdezz! – vágta rá ingerülten.

Lili sírni kezdett. Gábor csak nézett rá egy pillanatig, majd sarkon fordult és elment. Aznap este végleg összetörtem. A kislányommal összebújva sírtam át az éjszakát.

A következő napokban próbáltam talpra állni. Felhívtam anyámat vidéken, de ő csak annyit mondott: „Tudtam, hogy Gábor nem hozzád való.” A testvérem, Zsuzsa is csak sajnálkozott: „Nem tudok segíteni, nekem is elég bajom van.” Egyedül maradtam a gondjaimmal.

A házban minden nap újabb kihívást hozott: egyszer elromlott a bojler, máskor beázott a tető. Lili beteg lett – lázas volt és köhögött. Orvoshoz kellett vinnem busszal a városba; az orvos sajnálkozva nézett rám: „Túl hideg van abban a házban.”

Egy este aztán kopogtak az ajtón. A szomszéd néni állt ott egy tál meleg levessel.
– Hallottam, hogy bajban vannak – mondta csendesen. – Ha kell valami, szóljanak.
Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valaki kedves volt hozzánk.

Gábor időnként felbukkant – mindig feszülten, mindig sietve. Egyszer hallottam telefonálni az udvaron:
– Nem mondhatom el nekik… Nem tudhatják meg…
Azóta csak még jobban féltem.

Egyik este Lili odabújt hozzám:
– Anya, apa már nem szeret minket?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtam vele együtt.

A legnehezebb pillanatokban azon gondolkodtam: mit rontottam el? Miért hagyott el minket Gábor? Miért nem segít senki? Vajon képes leszek-e újrakezdeni? Minden nap harcoltam magammal: ne adjam fel! Lili miatt muszáj volt erősnek maradnom.

Most itt ülök ebben a hideg szobában és azon tűnődöm: vajon hány nő él még ilyen helyzetben Magyarországon? Hányan érzik magukat elhagyatva és reménytelenül? Mit tegyek most? Kihez fordulhatok segítségért?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet újra bízni valakiben, aki így elárult?”