Elhagytál minket, most idegenek vagyunk: Egy budapesti anya vallomása

– Anya, miért nem tudsz végre normális lenni? – Lili hangja élesen hasított át a lakás csendjén. A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a bögre körül. A reggeli kakaó kihűlt, a kenyérmorzsák szétterültek az abroszon. Lili tizenkét éves, de most úgy nézett rám, mint egy idegenre.

– Mit jelent az, hogy normális? – kérdeztem halkan, de hangomban ott bujkált a kétségbeesés.

– Hogy nem sírsz minden este! Hogy nem kiabálsz velem, amikor fáradt vagyok! Hogy nem felejted el az iskolai szülői értekezletet! – sorolta dühösen. A szeme sarkában könny csillogott.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden rendben volt. Amikor Gábor még velünk volt. Amikor azt hittem, hogy a családunk örökké együtt marad.

Gábor három nappal Lili születése után közölte velem: „Eszter, én ezt nem bírom. Nem vagyok kész apának lenni.” Aznap este elment. Azóta csak néha hívja fel Lilit, néha küld egy-egy üzenetet. A gyerektartás rendszeresen jön, de az üresség, amit maga után hagyott, betölthetetlen.

Az első hónapokban minden nap sírtam. Lili akkor még pici volt, nem értette, mi történik. Most már nagyobb, és minden nap emlékeztet arra, hogy valami végleg eltört közöttünk.

A munkahelyemen sem könnyű. Egy belvárosi könyvelőirodában dolgozom. A főnököm, Katalin néha megkérdezi: „Hogy bírod egyedül?” Mindig azt válaszolom: „Jól vagyok.” De valójában minden nap harc. Harc az idővel, a pénzzel, a magánnyal.

Egyik este Lili későn ért haza az iskolából. Az ajtó becsapódott mögötte, ledobta a táskáját.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem aggódva.

– Edzésen voltam. Elfelejtetted? – vágta rá flegmán.

– Nem felejtettem el… csak aggódtam.

– Mindig csak aggódsz! Soha nem bízol bennem! – kiabálta.

Aztán becsapta a szobája ajtaját. Én pedig ott maradtam a nappali félhomályában, és azon gondolkodtam: tényleg ilyen rossz anya vagyok?

Az éjszakák a legnehezebbek. Amikor Lili már alszik, én ülök a kanapén egy pohár borral és próbálom összerakni magamban az elmúlt éveket. Néha előveszem a régi fényképeket: Gábor mosolyog rajtuk, Lili még kisbaba. Néha úgy érzem, mintha egy másik élet lenne.

A családom sem könnyíti meg a helyzetet. Anyám gyakran felhív:

– Eszterkém, nem gondolod, hogy túl szigorú vagy Lilihez? Talán több szeretetre lenne szüksége.

– Próbálkozom… – suttogom ilyenkor.

– Tudom, de ne feledd: ő is szenved. Nem csak te.

Ezek a szavak mindig belém marják magukat. Tudom, hogy anyámnak igaza van. De hogyan adjak többet magamból, ha már így is üresnek érzem magam?

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Réka még néha ír egy üzenetet: „Gyere el kávézni!” De legtöbbször nemet mondok. Nincs kedvem beszélgetni arról, hogy mennyire nehéz minden nap felkelni és újra kezdeni.

Egyik péntek este Lili odajött hozzám:

– Anya… beszélhetnénk?

Meglepődtem. Ritkán kezdeményez mostanában.

– Persze, gyere ide – mondtam halkan.

Leült mellém a kanapéra. Sokáig hallgatott.

– Néha úgy érzem… mintha nem is ismernél engem. Mintha csak együtt laknánk, de nem lennénk család.

A szívem összeszorult.

– Sajnálom… Próbálok mindent jól csinálni…

– Tudom – suttogta –, de néha olyan messze vagy tőlem.

Megöleltem őt. Ő először ellenkezett, aztán hagyta magát.

Azóta próbálok változtatni. Próbálok többet beszélgetni vele, meghallgatni őt. De néha úgy érzem, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól.

A hétvégék különösen nehezek. Amikor más családokat látok a Margitszigeten sétálni, apák kézen fogják a gyerekeiket… mindig összeszorul a torkom. Lili ilyenkor csendesebb lesz. Néha megkérdezi:

– Anya, szerinted apa valaha visszajön?

Nem tudok válaszolni neki. Csak annyit mondok:

– Nem tudom kicsim… de én mindig itt leszek neked.

Néha azon gondolkodom: ha Gábor nem ment volna el, vajon boldogabbak lennénk? Vagy csak másképp lennénk boldogtalanok?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg elrontottam mindent? Lehet még ebből újra igazi család? Vagy örökre idegenek maradunk egymásnak?