Elhagytam a férjemet a gimnáziumi szerelmemért – Egy magyar nő vallomása

– Anya, te tényleg el akarsz menni? – kérdezte Zsófi, miközben a bőröndömet cipzározta be remegő kézzel. A konyhában hajnali kettő volt, a ház csendje szinte fojtogatóan nehezedett ránk. A férjem, Gábor, a nappaliban aludt, ahogy mindig: félig lecsúszva a kanapéról, fejét a karfán pihentetve, szuszogása egybeolvadt a tévé kékes villódzásával.

Nem tudtam válaszolni Zsófinak. Csak bólintottam, és próbáltam nem sírni. Az elmúlt hónapokban minden este ugyanazt éreztem: mintha egyre kisebb lennék ebben a házban, mintha a falak összenyomnának. A gyerekeink már kirepültek – Zsófi csak látogatóba jött haza –, Gábor pedig egyre mélyebbre süllyedt a megszokásba. Minden nap ugyanaz: reggeli, munka, vacsora, tévé. Már nem beszélgettünk. Csak egymás mellett éltünk.

Aztán egy nap kaptam egy üzenetet. „Szia, Anna! Nem tudom, emlékszel-e még rám. Itt Tamás. A gimiből.” Először csak mosolyogtam rajta – milyen nevetséges, hogy valaki húsz év után ír! De aztán válaszoltam. És Tamás is válaszolt. Egyre többet beszélgettünk. Először csak az emlékekről, aztán már arról is, hogy ki hogyan él most. Tamás elvált volt, egyedül lakott Szegeden. Azt mondta, sokszor gondolt rám az évek alatt.

A beszélgetéseink lassan az életem részévé váltak. Vártam az üzeneteit, és amikor Gábor mellett ültem a kanapén, azon kaptam magam, hogy Tamás szavait olvasom újra és újra. Egy este azt írta: „Anna, ha újrakezdhetném az életemet, veled tenném.” Akkor valami eltört bennem.

Nem volt könnyű döntés. A szüleim mindig azt mondták: „A házasság munka. Nem lehet csak úgy kiszállni.” De én már nem bírtam tovább. Egyre inkább úgy éreztem, hogy megfulladok ebben az életben. Gábor nem vette észre, hogy szenvedek. Vagy ha észrevette is, nem törődött vele.

Aznap este, amikor elhatároztam magam, Gábor megint elaludt vacsora után. Én pedig csak ültem az asztalnál, néztem a félig üres tányérokat és arra gondoltam: ez lesz az életem hátralévő része? Csendben öregedni valaki mellett, akivel már nincs közös szavunk?

Zsófi akkor toppant be váratlanul. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Anya, mi baj van? – kérdezte aggódva.
– Semmi – hazudtam.
De ő nem hagyta annyiban.
– Ugye nem apa miatt vagy ilyen?

Akkor kitört belőlem minden.
– Nem bírom tovább! – sírtam el magam. – Úgy érzem magam, mint egy árnyék ebben a házban.
Zsófi csak átölelt.
– Ha boldogabb lennél máshol… akkor menj! – suttogta.

Így történt, hogy azon az éjszakán összepakoltam néhány ruhát és elindultam Tamáshoz Szegedre. Az úton végig sírtam. Féltem attól, amit teszek – de még jobban féltem attól az élettől, amit magam mögött hagytam.

Tamás tárt karokkal várt. Az első napokban minden új volt és izgalmas. Új város, új lakás, új remények. De hamar rájöttem: nem lehet csak úgy mindent hátrahagyni. Zsófi haragudott rám – később azt mondta: „Anya, te mindig példakép voltál nekem. Most úgy érzem, cserbenhagytál minket.” A fiam, Andris hónapokig nem beszélt velem.

Gábor először nem értette, mi történt. Próbált hívni, üzeneteket írt: „Anna, gyere haza! Meg tudjuk oldani!” De én már eldöntöttem: nem megyek vissza.

Tamással minden más volt – de nem volt könnyebb. Két felnőtt ember próbált új életet kezdeni egy régi szerelem romjain. Voltak boldog pillanatok: hosszú séták a Tiszaparton, közös főzések, nevetés. De voltak veszekedések is: ki hogyan képzeli el a jövőt? Ki mennyit hozott magával a múltból?

Sokszor gondolkodtam azon: vajon jól döntöttem? Néha hiányzott a régi életem biztonsága – még ha unalmas is volt. Hiányoztak a gyerekeim, hiányzott az otthonom illata.

Egy este Tamás rám nézett:
– Anna, boldog vagy velem?
Nem tudtam rögtön válaszolni.
– Próbálok az lenni – mondtam végül halkan.

Most itt ülök az ablakban Szegeden és nézem az esőt. Minden csepp emlékeztet arra az éjszakára, amikor elmentem otthonról. Vajon lehet-e valaha igazán újrakezdeni? Vagy csak menekülünk önmagunk elől?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent egy új esélyért – vagy csak illúzió kergetése az egész?”