Elmentem, mert többé nem akartam „kellemetlen” feleség lenni – Janka története

– Már megint mit csináltál rosszul, Janka? – csattant fel Gábor hangja, miközben a porceláncsésze hangosan koppant az asztalon. A konyha ablakán át beszűrődő reggeli fényben minden porszem látszott, mintha csak a hibáimat világítaná meg.

Nem szóltam. Csak álltam ott, a kezemben a kávéskannával, és próbáltam nem sírni. Azt hiszem, ekkor értettem meg először igazán: már nem vagyok többé feleség, csak egy kellemetlen emlék, akit el kell viselni.

Gábor, a sikeres budapesti ügyvéd, akit a családom istenített, amikor először bemutattam nekik. „Jaj, Janka, hát te aztán jól kihúztad a főnyereményt!” – mondta anyám, miközben a falusi házunkban sütötte a pogácsát az eljegyzésünkre. Akkor még elhittem, hogy tényleg szerencsés vagyok.

De ahogy telt az idő, Gábor egyre kevésbé nézett rám úgy, mint régen. A beszélgetéseink rövidek lettek, a mosolyai eltűntek. Egyre gyakrabban éreztem magam idegennek a saját otthonomban. A barátai előtt mindig csak „a kis vidéki feleség” voltam, akinek semmihez sincs igazán szava.

– Nem tudnál egy kicsit csinosabban öltözni? – kérdezte egyszer, amikor vendégeket vártunk. – Tudod, nem akarom, hogy azt higgyék, nem tudok rendes nőt választani magamnak.

Akkor még próbáltam megfelelni. Vettem új ruhákat, sminkeltem magam, de valahogy mindig kevés voltam. A családja sosem fogadott be igazán. Az anyósm mindig csak arról beszélt, milyen más egy pesti nő. „Janka drágám, te olyan egyszerű vagy… de hát Gábor majd megtanít mindenre!”

Az évek alatt egyre jobban elveszítettem önmagam. Már nem jártam vissza a faluba sem gyakran – szégyelltem magam. A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem. „Mit panaszkodsz? Hiszen mindened megvan!” – mondták.

De senki sem látta azokat az éjszakákat, amikor Gábor későn jött haza, és szó nélkül ledobta a zakóját a kanapéra. Senki sem hallotta azokat a mondatokat: „Ne szólj bele! Ez nem a te dolgod!” vagy „Te ezt úgysem értheted!”

Egy este aztán minden megváltozott. Gábor egy céges vacsoráról jött haza, és én – talán utoljára – megpróbáltam beszélgetni vele.

– Gábor, szerinted boldog vagyok melletted? – kérdeztem halkan.

Felnevetett.
– Janka, ne kezd már megint! Mindig csak problémázol. Nem tudsz egyszerűen örülni annak, amid van?

Akkor valami eltört bennem. Rájöttem: már nem akarok többé „kellemetlen” lenni. Nem akarok többé csendben szenvedni csak azért, hogy másoknak megfeleljek.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam vissza a szülőfalumba. Anyám az ajtóban állt döbbenten.
– Mi történt? Veszekedtetek?
– Nem… csak elfáradtam – suttogtam.

A faluban mindenki tudni akarta, miért jöttem haza. Pletykák indultak: „Biztos megcsalta!” vagy „Nem bírta a városi életet!” De én csak ültem a régi szobámban és próbáltam újra megtalálni önmagam.

Gábor egyszer felhívott.
– Mikor jössz vissza? Nem gondolod komolyan ezt a hisztit!
– Nem megyek vissza – mondtam ki végül remegő hangon.
– Akkor ne is gyere! – vágta rá dühösen.

A családom sem értett meg igazán. Apám napokig nem szólt hozzám. Anyám sírt esténként.
– Mit fog mondani a falu? Hogy neveltünk mi téged?

De én tudtam: ha most visszamegyek, örökre elveszítem magam. Inkább vállaltam a szégyent és az ítélkezést.

Lassan elkezdtem dolgozni egy helyi boltban. Először furcsán néztek rám: „Nézd már, Gábor felesége most kenyeret árul!” De ahogy telt az idő, egyre többen jöttek hozzám beszélgetni. Egy idős néni egyszer megszorította a kezem:
– Janka drágám, bátor vagy. Sokan csak tűrnek egész életükben.

A családom is lassan elfogadta a döntésemet. Apám egy este leült mellém:
– Tudod lányom… talán igazad volt. Az embernek nem szabad hagynia, hogy eltapossák.

Most már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy elmentem. Sőt – végre újra érzem magamban az erőt.

De vajon hány nő él még mindig csendben ilyen házasságban? Hányan mernek lépni? Ti mit tennétek az én helyemben?