Elmentem otthonról, és anyámat hátrahagytam – A nővérem önzőnek tart, de nem bánom

– Hogy tehetted ezt velünk, Zsófi? – csattant fel a nővérem, Réka, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. Anyám csendben ült mellette, szeme alatt sötét karikák, arcán a fáradtság és a meg nem értés keveréke. Aznap este jelentettem be, hogy elköltözöm Budapestre. Azt mondtam, felvettek egy egyetemre, de igazából már hónapok óta készültem rá, hogy elhagyom ezt a poros kis falut, ahol minden nap ugyanaz: hajnalban kelés, fejés, etetés, aztán iskola vagy munka a földeken.

Gyerekként mindig azt éreztem, hogy valami hiányzik. Nem volt apánk – anyám sosem beszélt róla –, csak mi hárman voltunk. A nővérem mindig erősebbnek tűnt nálam: ő volt az, aki sosem panaszkodott, aki minden reggel elsőként kelt fel segíteni anyának. Én viszont gyakran menekültem a könyvekbe vagy az erdőbe. Néha bűntudatom volt emiatt, de nem tudtam más lenni.

Aznap este Réka hangja remegett a dühtől:
– Te csak magadra gondolsz! Anyának most van rád a legnagyobb szüksége! Ki fogja ellátni az állatokat? Ki segít majd a földeken? Vagy azt hiszed, majd én mindent elbírok?

Anyám csak annyit mondott halkan:
– Ha ez az álmod, Zsófi, nem tarthatlak vissza. De ne feledd: az otthonod mindig itt lesz.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy fájdalmat okozok nekik. De azt is tudtam, hogy ha maradok, sosem leszek boldog. Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam anyám halk sírását a fal túloldalán. Másnap hajnalban összepakoltam a legszükségesebbeket: néhány ruhát, a kedvenc könyvemet, és egy régi családi fotót.

Az első hetek Budapesten nehezek voltak. Egy kollégiumi szobában laktam három lánnyal: Eszterrel, Katával és Mónikával. Mindannyian más vidékről jöttek, mindannyian cipeltek valamit magukkal otthonról – bűntudatot, félelmet vagy csak egyszerű honvágyat. Esténként gyakran beszélgettünk arról, milyen az élet vidéken. Eszter egyszer azt mondta:
– Tudod, Zsófi, néha irigylem azokat, akiknek van bátorságuk elszakadni mindentől.

De én nem éreztem magam bátornak. Minden nap eszembe jutott anyám arca és Réka haragja. Próbáltam hazatelefonálni hetente egyszer. Anyám mindig nyugodt hangon beszélt:
– Jól vagyunk, kicsim. Réka sokat segít. Te csak tanulj!

De Réka sosem vette fel a telefont. Egyszer írt egy üzenetet: „Remélem, boldog vagy ott a nagyvárosban. Mi itt dolgozunk helyetted is.” Ez a mondat hónapokig visszhangzott bennem.

Az egyetem sem volt könnyű. Az első vizsgaidőszakban majdnem kibuktam. Egyik este sírva hívtam fel anyámat:
– Nem bírom tovább! Talán haza kéne mennem…
– Ne add fel! – mondta anyám határozottan. – Azért mentél oda, hogy jobb életed legyen. Mi itt megleszünk.

Aztán lassan kezdtem beilleszkedni. Találtam egy részmunkaidős állást egy könyvesboltban. Megismertem Gábort is – ő lett az első szerelmem. Ő is vidékről jött Pestre; értette a honvágyat és a bűntudatot is.

Két év telt el így. Karácsonykor hazamentem. Réka ridegen fogadott:
– Csak most jutottál haza? Gondolom, túl elfoglalt vagy a nagyvárosi életeddel.

Anyám próbált békíteni:
– Lányok, ne veszekedjetek! Örülök, hogy együtt vagyunk.

De az ünnep alatt végig feszültség volt köztünk. Réka minden mozdulatomat figyelte; ha segítettem valamiben, csak annyit mondott:
– Most már nem kell játszanod a jó testvért.

Egy este anyám leült mellém a konyhában:
– Tudom, hogy nehéz ez mindenkinek. De te is megérdemled az esélyt egy másik életre. Réka csak fél attól, hogy egyedül marad.

Akkor értettem meg igazán: nem csak én szenvedek ettől a döntéstől. Réka haragja mögött félelem és magány lapult.

Azóta eltelt néhány év. Már dolgozom Pesten; néha hazamegyek hétvégére segíteni anyának és Rékának is. A kapcsolatunk még mindig feszült – Réka sosem bocsátotta meg teljesen, hogy elmentem.

De amikor esténként hazafelé sétálok a Duna-parton, gyakran elgondolkodom: Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak mertem más életet választani? Ti mit tettetek volna a helyemben?