„Előbb megöregedtem, most meg beteg lettem! Elég volt, elválok!” – Egy magyar asszony drámája a család és önmagam között

– Előbb megöregedtem, most meg beteg lettem! Elég volt, elválok! – csattantam fel, és olyan erővel csaptam be a bejárati ajtót, hogy a kulcs is beleremegett a zárban. A hangom visszhangzott a lépcsőházban, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy végre valaki meghallja, mennyire fáj.

A nevem Katalin. Ötvenhárom éves vagyok, két felnőtt gyermek anyja, és most először érzem azt, hogy teljesen egyedül maradtam ebben a világban. Az egész egy szürke novemberi délután kezdődött, amikor a háziorvosom – dr. Szabó – hívott vissza a rendelőbe. A hangja szokatlanul komoly volt.

– Katalin, sajnos nem jók az eredmények. További vizsgálatok kellenek, de… – itt elhallgatott, és én már tudtam, hogy baj van.

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon. Az emberek siettek, a kabátjukba burkolózva, mintha csak nekik lenne hideg. Én belül fagytam meg. Mire hazaértem, már csak egyetlen dolog járt a fejemben: vajon ki fog mellettem állni, ha tényleg nagy a baj?

A férjem, László, már hónapok óta más ember volt. Egyre később járt haza, mindig fáradt volt vagy éppen ingerült. Azt mondta, sok a munka az irodában – de én tudtam, hogy valami nincs rendben. Egy este aztán lebukott: egy idegen nő parfümjének illata lengte be az ingét.

– Laci, mondd meg őszintén: van valakid? – kérdeztem remegő hangon.

– Ne kezdjük ezt megint! – legyintett. – Felnőtt emberek vagyunk. Te is látod magadon… Már nem vagy az az asszony, akibe beleszerettem.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Megöregedtem? Igen, talán ráncosabb lettem, talán nem vagyok már olyan karcsú, mint harmincévesen. De hát ő sem az! Mégis úgy beszélt velem, mintha mindenért én lennék a hibás.

A gyerekeink – Anna és Gergő – már kirepültek. Anna férjhez ment tavaly, most várják az első unokámat. Gergő Pécsen tanul jogot, ritkán jár haza. Nem akartam őket terhelni a gondjaimmal. Anyám mindig azt mondta: „A gyerekeknek az a dolga, hogy boldogok legyenek.” De mi van akkor, ha az anyjuk boldogtalan?

Egyik este Anna felhívott.

– Anya, minden rendben? Olyan furcsa vagy mostanában.

– Persze, kicsim – hazudtam automatikusan. – Csak fáradt vagyok.

De Anna nem hagyta annyiban.

– Apa tényleg annyit dolgozik? Vagy megint veszekszetek?

– Nem veszekszünk… csak… néha nehéz.

Letettem a telefont és sírtam. Úgy sírtam, mint gyerekkoromban, amikor apám elment otthonról és anyám egész éjjel zokogott a konyhában.

Aztán jött az este, amikor mindent kimondtam.

– Laci! – álltam elé határozottan. – Beteg vagyok. Nem tudom még pontosan mi bajom van, de félek. Szükségem lenne rád.

László rám nézett – először hónapok óta igazán rám –, de a tekintetében csak fáradtságot láttam.

– Kati… én ezt nem tudom vállalni. Én még élek! Nem akarok ápoló lenni. És… van valakim. Már hónapok óta.

A világ megállt körülöttem. Csak álltam ott némán, miközben ő összepakolta a holmiját.

– Majd eljövök a többi cuccért is – mondta halkan.

Az ajtó becsapódott mögötte. Akkor tört ki belőlem minden: düh, fájdalom, félelem és szégyen. Hogy lehet az, hogy egy élet munkája így hullik szét? Hogy lehet az, hogy ötven felett már csak teher vagyok valakinek?

Másnap reggel Anna váratlanul beállított hozzám.

– Anya! Hol van apa?

– Elment – mondtam egyszerűen.

Anna arcán döbbenet suhant át.

– Mi történt?

– Megcsalt… és most beteg vagyok… – suttogtam.

Anna átölelt. Sírtunk mindketten.

– Nem hagylak egyedül! – ígérte.

De tudtam: neki is ott az élete, a férje és a születendő gyereke. Nem akarom ráterhelni mindazt a fájdalmat és félelmet, amit én cipelek nap mint nap.

A következő hetekben mindenki tanácsokat adott: „Ne hagyd magad!”, „Keress új hobbit!”, „Menj el utazni!” De ki akar utazni egyedül? Ki akar új életet kezdeni akkor, amikor minden porcikája fáj?

A testvéremmel is összevesztem. Zsuzsa mindig is irigy volt rám – legalábbis ezt mondta anyánk –, mert nekem „jobb férjem” volt (micsoda irónia!), szebb lakásom és okosabb gyerekeim.

– Na tessék! Most te is ott tartasz, ahol én voltam tíz éve! – vágta a fejemhez egy családi ebéden.

– Zsuzsa! Ez nem verseny! Nekem most segítség kellene…

– Mindig csak te! Te voltál anyu kedvence is!

Felálltam az asztaltól és hazamentem. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek: se férj, se testvér, se szülők – csak én maradtam magamnak.

A betegségem közben egyre jobban előrehaladt. Kiderült: autoimmun pajzsmirigy-gyulladásom van. Nem halálos ítélet – de állandó fáradtságot és hangulatingadozást okoz. A gyógyszerek mellékhatásai miatt hullani kezdett a hajam is.

Egy reggel tükörbe néztem: karikás szemek, fakó bőr, szomorú tekintet nézett vissza rám. Hol van az a nő, aki valaha nevetve táncolt Lászlóval a balatoni strandon? Hol van az az anya, aki két gyereket nevelt fel szeretetben?

A munkahelyemen is megérezték rajtam a változást. A főnököm – Kovácsné – egy nap félrehívott:

– Katalin, minden rendben? Ha kell szabadság vagy home office…

– Köszönöm… csak magánéleti gondok… – motyogtam.

Otthon esténként egyedül ültem a kanapén és hallgattam a csendet. Néha Anna felhívott vagy Gergő írt egy üzenetet: „Szeretlek anya!” De ez nem pótolta azt az űrt, amit László hagyott maga után.

Egyik este azonban történt valami váratlan: csöngettek. Az ajtóban egy idős szomszédasszony állt – Marika néni –, kezében egy tál meleg lecsóval.

– Hallottam… hogy baj van nálatok… Gondoltam hozok valamit enni.

Először tiltakozni akartam – nem akartam sajnálatot –, de végül beengedtem.

Leültünk beszélgetni. Marika néni mesélt a saját életéről: őt is elhagyta a férje ötvenhat évesen egy fiatalabb nőért. De azt mondta:

– Tudod Kati, akkor azt hittem vége mindennek. De aztán rájöttem: most kezdődik igazán az élet! Nem kell már senkinek megfelelni. Azt csinálok végre, amit akarok!

Aznap este először aludtam el mosollyal az arcomon hónapok óta.

Elkezdtem apró lépéseket tenni magamért: jelentkeztem egy könyvtári olvasókörbe; hétvégente sétáltam a Margitszigeten; néha beültem egyedül kávézni valahová; újra elkezdtem kötni és horgolni. Anna is gyakrabban jött át hozzám – együtt terveztük az unoka érkezését.

László egyszer visszahívott: „Beszélhetnénk?” De nemet mondtam. Már nem akartam visszanézni arra az életre, ahol csak teher voltam valakinek.

Most itt ülök az ablakban; odakint lassan tavaszodik; érzem ahogy újra éled bennem valami reményféle. Talán mégsem vagyok teljesen egyedül ebben a világban?

Vajon hány nő él ma Magyarországon ugyanilyen csendes fájdalomban? Hányan érzik úgy ötven felett: vége mindennek? Vagy lehet még újrakezdeni? Ti mit gondoltok erről?