Eltűnt fiam árnyékában – Egy anya vallomása

– Jó napot kívánok… Én vagyok a fia menyasszonya. De… eltűnt. Két hete. Senki sem tudja, hol van. – A hangja remegett, a szemei vörösek voltak a sírástól. Az ajtófélfába kapaszkodott, mintha attól félne, hogy elájul.

Ott álltam, mozdulatlanul. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Menyasszonya? A fiam soha nem mondta, hogy komoly kapcsolata lenne. Még csak huszonhárom éves volt, mindig azt mondta, ráér még az ilyen dolgokkal.

– Hogy hívják? – kérdeztem végül, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétemet.

– Kovács Eszter vagyok – suttogta. – Kérem… bejöhetek?

Beengedtem. Az előszobában leültettem egy székre, ő pedig remegő kézzel elővett egy gyűrűt a zsebéből. Egy egyszerű aranykarika volt.

– Ezt… ezt adta nekem – mondta. – De most… most nem tudom, mihez kezdjek.

A konyhában teát főztem neki, miközben az agyam zakatolt. Hol lehet Gergő? Miért nem szólt nekem semmiről? Miért tűnt el nyomtalanul? És ki ez a lány valójában?

– Mikor látta utoljára Gergőt? – kérdeztem, miközben elé tettem a teát.

– Két hete, pénteken. Nálam aludt Zuglóban. Reggel azt mondta, elmegy dolgozni, de soha nem ért oda. A telefonja ki van kapcsolva azóta is.

– És… önök tényleg…? – Nem tudtam befejezni a kérdést.

– Igen – bólintott Eszter. – Már fél éve együtt vagyunk. Tudom, hogy nem mondta el önnek… de azt akarta, hogy meglepetés legyen. Meg akarta kérni a kezét is…

A könnyei újra kibuggyantak. Meglepődtem magamon: egyszerre éreztem haragot és félelmet. Haragudtam Gergőre, amiért titkolózott előttem, és rettegtem attól, hogy valami szörnyűség történt vele.

Aznap este Eszter nálam maradt. Nem tudtam volna elengedni egyedül az éjszakába ebben az állapotban. Közösen hívtuk fel Gergő barátait: Tamást, aki mindig mindenről tudott; Zsuzsit, akivel gyerekkoruk óta barátok voltak; és még a főnökét is. Senki sem tudott semmit.

Másnap reggel Eszter csendben ült az asztalnál.

– Tudja… Gergő az utóbbi időben furcsa volt – mondta halkan. – Sokszor volt ideges, feszült. Mintha valamitől félt volna.

– Mitől? – kérdeztem aggódva.

– Nem tudom pontosan… de egyszer azt mondta: „Ha bármi történik velem, ne keressetek.”

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Miért mondott ilyet? Mit titkolhatott előttünk?

A következő napokban együtt jártuk végig a rendőrséget, kórházakat, hajléktalanszállókat. Mindenhol ugyanazt mondták: nincs információjuk róla.

Az emberek beszélni kezdtek a házban is:

– Hallotta? A Szabóék fia eltűnt! – suttogta az egyik szomszéd az udvaron.
– Biztosan bajba keveredett…
– Vagy csak elment világot látni! A fiatalok már csak ilyenek!

De én tudtam: Gergő nem hagyna csak úgy itt engem. Az apja korán meghalt, mindig ketten voltunk egymásnak.

Egyik este Eszter zokogva tört ki:

– Lehet, hogy miattam van! Lehet, hogy én tettem valamit rosszul! – sírta.

Átöleltem őt.

– Nem tehetsz róla – mondtam halkan. – Valami más lehet a háttérben.

Aztán egy nap levelet kaptam. Egy kézzel írt borítékban csak ennyi állt:

„Ne keressetek! Jól vagyok. Szeretlek benneteket.”

Az írás Gergőé volt. De semmi magyarázat, semmi bocsánatkérés vagy magyarázat arra, miért tűnt el.

Eszter összetört.
– Ez nem lehet igaz! Miért csinálja ezt velünk?

Éjszakákon át nem aludtam. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre: mikor lett szótlanabb? Mikor kezdett el titkolózni? Vajon tényleg bajba keveredett? Vagy csak menekül valami elől?

Egy este Eszterrel ültem a konyhában.
– Tudja… én sosem ismertem az anyukámat – mondta halkan. – Gergő volt az első ember az életemben, aki igazán törődött velem.

Összeszorult a szívem. Rájöttem: nem csak én veszítettem el valakit, hanem ő is.

Hetek teltek el így: várakozásban, reménykedve minden csengőszóra és minden postás érkezésére. A rendőrség lezárta az ügyet: „Nagykorú személy önkéntes eltűnése.”

De én nem tudtam lezárni magamban.

Egy este Eszterrel együtt néztük végig Gergő régi fényképeit. Gyerekkori mosolya visszanézett rám a képekről; mintha azt kérdezné: „Miért nem vetted észre?”

Azóta is minden nap várom, hogy egyszer majd újra megjelenik az ajtóban. Hogy elmondja: mi történt vele; hogy miért kellett eltűnnie; hogy miért hagyott itt minket válaszok nélkül.

De vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol ennyi titok és fájdalom gyűlt össze? Meg lehet-e bocsátani annak, aki eltűnik az életünkből magyarázat nélkül?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre… De ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki nyomtalanul eltűnik? Vagy örökre ott marad bennünk a hiány?