Elűzve az otthonból: Tíz év magány és egy váratlan kopogás

– Ivana, azonnal pakolj össze, és menj el innen! – ordította anyám, miközben apám némán, összeszorított szájjal állt az ajtóban. A kezem remegett, ahogy a hátizsákomba dobáltam néhány ruhát. Tizenhét éves voltam, és a gyomromban már ott dobogott egy új élet. Azt hittem, ha elmondom nekik, hogy terhes vagyok, talán átölelnek, talán sírnak velem. De csak a szégyenüket látták bennem.

Aznap este a Nyugati pályaudvaron ültem, a hideg padon, és próbáltam nem sírni. Zsófi, a legjobb barátnőm hívott fel: – Ivana, gyere hozzánk, anyuék segítenek! – suttogta a telefonba. De nem akartam mást terhelni a bajommal. Úgy éreztem, mindenki csak csalódna bennem.

Az első hónapok pokoliak voltak. Egy albérletben húztam meg magam, ahol a tulaj, Gábor bácsi, néha hozott nekem egy tál levest. A boltban dolgoztam részmunkaidőben, a hasam egyre nőtt, a pénzem egyre fogyott. Amikor megszületett Marci, egyedül voltam a kórházban. Az orvos kérdezte: – Hívhatunk valakit? – Csak megráztam a fejem.

Az évek teltek. Marci nőtt, én dolgoztam, takarítottam, néha két-három helyen is egyszerre. A bölcsődében mindig én voltam az utolsó anyuka, aki érte ment. Néha láttam az utcán anyámat, ahogy siet valahova, de sosem mertem megszólítani. Apámról csak annyit tudtam, hogy beteg lett, de senki nem mondott semmit.

A legnehezebb az volt, amikor Marci kérdezte: – Anyu, nekem miért nincs nagymamám? – Ilyenkor csak magamhoz öleltem, és azt mondtam: – Neked én vagyok minden.

Tíz év telt el. Egy szürke novemberi délután volt, amikor kopogtak az ajtón. Marci épp a matek házit írta. Kinyitottam az ajtót – és ott állt anyám. Megöregedett, a szeme alatt sötét karikák. Mögötte apám állt, bottal támaszkodva.

– Ivana… – kezdte anyám, de elakadt a hangja. – Segítened kell. Apád beteg. Elveszítjük a lakást. Nincs hová mennünk.

A szívem összeszorult. Annyi mindent akartam mondani: hogy hol voltak, amikor nekem volt szükségem rájuk? Hogy miért csak most jutok eszükbe? De csak álltam ott némán, és néztem őket.

Marci odaszaladt: – Anyu, kik ezek? – kérdezte halkan.

Anyám letérdelt hozzá: – Kisfiam… én vagyok a nagymamád.

A szoba hirtelen megtelt feszültséggel. Apám leült a székre, fáradtan sóhajtott. – Ivana, tudjuk, hogy hibáztunk. De most nincs másunk rajtad kívül.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és a plafont bámultam. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre cipelni fogom ezt a haragot? Marci álmában motyogott valamit, odabújt hozzám. Rájöttem, hogy ő nem érti ezt a fájdalmat – neki csak család kell.

Végül reggel szóltam anyámnak: – Maradhattok. De nem tudom, mikor leszek képes újra bízni bennetek.

Az első hetek kínosak voltak. Anyám próbált főzni, de Marci csak az én rakott krumplimat szerette. Apám néha mesélt régi történeteket, de mindig elhallgatott a legfontosabb résznél. Egy este anyám odajött hozzám a konyhába:

– Ivana… annyiszor akartalak felhívni. De apád nem engedte. Azt mondta, majd megoldod. Én meg… gyáva voltam.

– Tíz évig? – kérdeztem keserűen.

– Tíz évig minden nap sírtam miattad. De nem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltunk egymással szemben, két nő, akiket ugyanaz a vér köt össze, mégis idegenek lettünk.

Marci lassan megszokta őket. Együtt játszottak társasjátékot, anyám néha elvitte őt a játszótérre. Apám egészsége romlott, sokszor vittem orvoshoz. Egyik este Marci odabújt hozzám:

– Anyu, most már van nagymamám és nagypapám is. Ugye maradnak?

Nem tudtam válaszolni. Csak megsimogattam a haját.

A karácsony közeledett. Anyám feldíszítette a lakást, sütött bejglit, amit gyerekkoromban imádtam. Egy este leült mellém:

– Ivana… tudom, hogy sosem tudom jóvátenni, amit tettünk. De szeretném, ha egyszer megbocsátanál.

Sokáig hallgattam. Végül csak ennyit mondtam:

– Talán egyszer sikerül.

Most itt ülök a sötét szobában, Marci már alszik, anyám halkan szuszog a másik szobában. Vajon képesek vagyunk újra családdá válni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy örökre ott marad a szívünkben a fájdalom?