Elvágtam a köteléket – Magdolna története Budapestről

– Magdolna, te mindig csak magadra gondolsz! – ordította anyám, miközben a porcelán csésze remegett a kezében. Az asztalnál ültem, összeszorított fogakkal, és próbáltam nem sírni. Apám a sarokban állt, karba tett kézzel, arca sötét volt, mint egy viharfelhő.

– Nem igaz – suttogtam. – Csak egyszer szeretném, ha meghallgatnátok, mit érzek.

– Elég legyen ebből a hisztiből! – vágott közbe apám. – Mi mindent megtettünk érted, és te így hálálod meg?

Ekkor valami bennem eltört. Felálltam, és remegő hangon mondtam:

– Nem bírom tovább. Elmegyek.

A csend, ami ezután következett, szinte fájt. Anyám arca eltorzult, apám csak nézett rám, mintha idegent látna. Felkaptam a táskámat, és kiszaladtam a lakásból. A lépcsőházban már potyogtak a könnyeim.

Ez volt az a pillanat, amikor elvágtam a köteléket. Huszonhat éves voltam, de még mindig úgy éltem, mintha tizenhat lennék: minden döntésemet megkérdőjelezték, minden hibámat felemlegették. A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről – csak kiabáltunk vagy hallgattunk. A szeretet nálunk feltételekhez volt kötve: ha jó jegyet hoztam haza, ha segítettem a házimunkában, ha nem voltak „furcsa” barátaim.

Az egyetem után Budapesten maradtam, de minden hétvégén hazavonatoztam Újpestre. Anyám mindig várta, hogy beszámoljak az életemről, de sosem volt elég jó semmi. „Miért nem keresel rendes munkát?” „Mikor lesz már barátod?” „Miért nem vagy olyan, mint a nővéred?” A nővérem, Ágnes mindig megfelelt: jogász lett, férjhez ment, két gyerek, kertvárosi ház. Én meg… én csak próbáltam túlélni.

A szakítás előtti hónapokban egyre többször éreztem azt, hogy megfulladok. Egyik este felhívott anyám:

– Magdolna, miért nem jössz haza mostanában? Apád aggódik.

– Dolgom van – mondtam fáradtan.

– Mindig csak a dolgod! Miért nem tudsz egy kicsit ránk is gondolni?

– Anya, én is ember vagyok! – tört ki belőlem. – Nekem is vannak érzéseim!

– Ne kezd már megint! – sóhajtott. – Mindig csak magaddal vagy elfoglalva.

Letettem a telefont és órákig bámultam a plafont. Akkor döntöttem el: elég volt.

A szakítás után először üresnek éreztem magam. Hónapokig nem beszéltem velük. Karácsonykor Ágnes próbált közvetíteni:

– Magdi, anya minden nap sír miattad. Nem lehetne legalább egy üzenetet írni?

– Ági, én is sírtam miattuk évekig – válaszoltam halkan. – Most először érzem magam szabadnak.

A barátaim közül sokan nem értették meg. „De hát ők a szüleid!” – mondta Zsuzsi. „Nem lehet mindent megbocsátani?” De én tudtam: ha visszamennék, újra elveszíteném önmagam.

A magány néha elviselhetetlen volt. Egyedül ültem az albérletben, hallgattam az utcáról beszűrődő villamos csilingelését, és azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Egy nap levelet kaptam anyámtól. Kézzel írta:

„Drága Magdolna! Nem értem, miért haragszol ránk ennyire. Mindent érted tettünk. Apád is nagyon szomorú. Kérlek, gondold át még egyszer! Szeretettel: Anya”

Összegyűrtem a levelet és sírtam. Tudtam, hogy sosem fogják megérteni, mit jelentett nekem az állandó kritika, a szeretet feltételekhez kötése. De azt is tudtam: most először vagyok önmagam.

Azóta eltelt másfél év. Van munkám egy könyvesboltban, vannak barátaim – néhányan elfordultak tőlem, de akik maradtak, azok igazán szeretnek. Néha még mindig hiányzik a családom: az ünnepek alatt különösen nehéz. De már nem félek attól, hogy egyedül vagyok.

A minap találkoztam Ágnessel egy kávézóban.

– Magdi, anya beteg lett – mondta halkan.

Összeszorult a szívem.

– Sajnálom – suttogtam.

– Nem jönnél el legalább egyszer?

Hosszan néztem rá.

– Nem tudom – feleltem végül. – Még nem vagyok kész rá.

Ágnes bólintott. Láttam rajta a csalódottságot és a fáradtságot is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt Budapesten. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam szeretni önmagamat? Ti mit tennétek a helyemben?