Elváltam, és elvesztettem a menyemet is – Egy anya vallomása

– Kata, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána a lépcsőházban, miközben a hangom remegett a kétségbeeséstől. A kulcs csörrent a kezében, ahogy megállt egy pillanatra, de nem fordult vissza. Csak annyit mondott halkan: – Már nincs miről beszélnünk, Éva néni. – És az ajtó becsukódott mögötte.

Ott álltam a hideg folyosón, egyedül. A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Hiszen amikor először találkoztam Katával, rögtön megkedveltem. Nem volt benne semmi mesterkéltség, semmi színjáték. Egyenes volt, kedves, és olyan őszinte mosollyal nézett rám, hogy azonnal éreztem: ő lesz az, akit a fiam mellett szeretnék látni.

Az első vacsoránál még kicsit feszengtem. Minden anya félti a fiát, de Kata hamar feloldotta a hangulatot. – Éva néni, remélem, nem baj, hogy hoztam egy kis házi sütit – mondta nevetve, és máris ott volt köztünk az a bizonyos kapocs. Az évek során igazi család lettünk. Karácsonykor együtt díszítettük a fát, húsvétkor együtt festettük a tojásokat. Amikor megszületett az unokám, Marci, Kata engem hívott elsőként a kórházból.

Aztán minden megváltozott. A fiam, Gábor egyre többet dolgozott, későn járt haza. Kata panaszkodott nekem: – Éva néni, úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos neki. Próbáltam beszélni Gáborral, de csak legyintett: – Ne aggódj már annyit, anya! – mondta türelmetlenül.

A feszültség nőtt közöttük. Egy este Gábor bejelentette: – Elválunk. Nem megy tovább. – Olyan ridegen mondta ki ezt a szót, mintha csak arról beszélne, hogy elfogyott otthon a tej. Kata sírt, én pedig próbáltam tartani magam.

A válás után minden széthullott. Gábor új lakásba költözött, Kata Marci felügyeleti jogáért harcolt. Én próbáltam mindkettőjük mellett állni, de Gábor egyre távolabb került tőlem is. Katával viszont tartottuk a kapcsolatot – legalábbis eleinte. Hetente találkoztunk Marci miatt; sütöttem neki palacsintát, együtt játszottunk a parkban.

Aztán valami megváltozott Katában is. Egyre ritkábban hívott fel. Ha én kerestem, gyakran csak üzenetrögzítőre mondhattam el: – Szia Kata, gondoltam rátok… – Vissza sosem hívott.

Egy nap váratlanul beállított hozzám. Az arca sápadt volt és fáradt. – Éva néni, szeretném megkérni, hogy mostantól ne keressen minket – mondta halkan. – Nehéz időszakon megyünk keresztül Marcival. Szeretném, ha most csak mi ketten lennénk egy ideig.

Nem értettem. – De hát én mindig itt voltam nektek! Miért zársz ki az életetekből? – kérdeztem kétségbeesetten.

Kata lesütötte a szemét: – Nem akarom, hogy Marci összezavarodjon. Gábor is azt mondta… jobb így mindenkinek.

Azóta csak az üres lakás maradt nekem és a csendes esték. Néha hallom a szomszéd gyerekek nevetését az udvaron, és összeszorul a szívem. Vajon Marci is ott játszik köztük? Vajon gondol rám? Kata helyében én sem tudom, mit tennék. Talán tényleg jobb így neki… vagy csak ezt mondogatom magamnak?

A barátnőim próbálnak vigasztalni: – Majd visszatérnek hozzád! Egy anya mindig anya marad! – De én már nem vagyok senkinek sem az anyósa. Csak egy idegen lettem valakinek, akit valaha lányomként szerettem.

Egyik este Gábor felhívott: – Anya, ne haragudj Katára! Nehéz neki is… De most tényleg jobb így mindenkinek.

– És nekem mi lenne jobb? – kérdeztem vissza elcsukló hangon.

Gábor hallgatott egy ideig: – Sajnálom… – majd letette.

Azóta csak emlékek maradtak: közös kirándulások a Balatonon, Marci első lépései a nappaliban, Kata nevetése a konyhában. Néha azt érzem, mintha mindez csak álom lett volna.

Vajon tényleg ennyire törékenyek lennének a családi kötelékek? Egy válás mindent elvehet? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra együtt ülhetünk egy asztalnál?

„Ti mit tennétek a helyemben? Harcoljak tovább értük vagy engedjem el őket végleg?”