Elveszett apaság: Egy apa vallomása a válás után

– Emma, kérlek, legalább nézz rám, amikor beszélek hozzád! – szinte könyörögtem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a nagyobbik lányom a telefonját bámulja. Ellie, a kisebbik, már régóta nem is szólt hozzám, csak a szobájába menekült, amikor hétvégente nálam voltak.

Nóra és én tizenhárom évig voltunk házasok. Azt hittem, mindent jól csinálunk: ház, két gyönyörű lány, stabil munkahelyek. De valahol útközben elvesztettük egymást. Nóra minden energiáját a gyerekekbe fektette – én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bútordarab a saját otthonomban. Próbáltam beszélni vele erről, de mindig csak annyit mondott: „Majd ha nagyobbak lesznek a lányok, több időnk lesz egymásra.” Ez az idő azonban sosem jött el.

A válásunk csendes volt, de fájdalmas. Nem voltak nagy veszekedések, csak hosszú hallgatások és kimondatlan sérelmek. Amikor végül elköltöztem egy albérletbe Zuglóban, azt hittem, legalább a lányokkal megmarad a kapcsolatom. De mintha minden héttel egyre távolabb sodródtak volna tőlem.

Az első közös hétvégénk az új lakásomban kínos csendben telt. Emma csak a telefonját nyomkodta, Ellie pedig az ablakon bámult kifelé. Próbáltam programokat szervezni: elvittem őket a Városligetbe fagyizni, moziba mentünk, de egyikük sem lelkesedett. Egyik este Emma odavetette: „Miért nem maradhatunk inkább anyánál? Ott legalább otthon vagyunk.”

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Nóra mindent megtesz értük – talán túl sokat is. Mindig is félt attól, hogy elveszíti őket, ezért igyekezett minden kívánságukat teljesíteni. Én viszont csak szerettem volna velük lenni, beszélgetni, nevetni, mint régen.

Egyik este felhívtam Nórát.
– Szerinted mit csinálok rosszul? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom, Gábor – válaszolta fáradtan. – Talán csak idő kell nekik. Ne erőltesd.
De én éreztem, hogy az idő csak ellenem dolgozik.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Kollégáim észrevették rajtam a változást.
– Minden rendben otthon? – kérdezte egyszer Zsuzsa, a HR-es.
– Otthon? – nevettem fel keserűen. – Már azt sem tudom, hol van az otthonom.

Egyik péntek este Emma váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Apa, miért mentél el tőlünk?
Megdermedtem. Hirtelen minden fal leomlott bennem.
– Nem tőletek mentem el – mondtam halkan. – Anyával már nem működött… De titeket soha nem akartalak elveszíteni.
Emma csak bólintott, de láttam rajta: nem érti igazán.

A következő hetekben Ellie is egyre zárkózottabb lett. Egyik este sírást hallottam a szobájából. Bekopogtam.
– Kicsim, mi a baj?
– Nem akarok mindig utazgatni! – tört ki belőle. – Miért nem lehet minden úgy, mint régen?
Nem tudtam mit mondani. Csak leültem mellé az ágyra és átöleltem.

A barátaim azt mondták: „Majd kinövik.” De én minden hétvégén attól féltem, hogy egyszer majd azt mondják: „Nem akarunk többé hozzád jönni.”

Egy vasárnap délután Emma váratlanul előállt egy kéréssel:
– Apa, eljöhetek hozzád csak én? Ellie maradna anyával.
Meglepődtem, de beleegyeztem. Az este meglepően jól telt: együtt főztünk vacsorát, zenét hallgattunk. Emma végül kibökte:
– Néha félek, hogy ha hozzád jövünk, anya szomorú lesz… Ha anyánál vagyunk többet, akkor te leszel az.
Rájöttem: nemcsak én szenvedek ebben az új helyzetben, hanem ők is. Kétfelé szakadnak minden hétvégén.

Próbáltam beszélni Nórával erről:
– Nem lehetne valahogy könnyebbé tenni nekik?
– Gábor, te döntöttél így – vágta rá ingerülten. – Most viseld a következményeit!
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy igazán összevesztünk.

Azóta is keresem a megoldást. Próbálok türelmes lenni, meghallgatni őket, nem erőltetni semmit. Néha sikerül közelebb kerülnöm hozzájuk – máskor úgy érzem, örökre elveszítettem őket.

Vajon lehet még teljes értékű apának lenni válás után? Vagy örökre kívülálló maradok a saját gyerekeim életében?

Ti mit gondoltok? Lehet még újraépíteni egy apa-lánya kapcsolatot ennyi törés után?