Elveszett hűség: Egy cetli, ami mindent megváltoztatott

– Hová mész? – kérdezte Éva, miközben a kabátomat vettem le. A hangja remegett, de próbálta elrejteni.

Nem válaszoltam azonnal. Az ajtó mögött még ott lógott a gyerek kabátja, a cipők rendben sorakoztak. Minden ugyanúgy volt, mint reggel – vagyis majdnem minden.

Az asztalon egy fehér papírlap feküdt. Felismertem Éva kézírását. A szívem hevesen vert, ahogy olvasni kezdtem:

„Péter. Elmentünk. Ne keress minket. Nem bírom tovább ezt a hazugságot, a titkokat, a távolságot. Marci velem van. Időt kérek. Ha szeretsz minket, hagyj most magunkra.”

A kezem remegett. A cetli alatt ott volt Marci kedvenc kisautója. Az egész lakásban dermedt csend honolt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Leültem az asztalhoz, és próbáltam levegőt venni.

Hogyan jutottunk idáig? Egy éve még együtt nevettünk a Margitszigeten, Marci futott előttünk, Éva pedig rám mosolygott. Most meg… most csak ez a papír maradt.

A gondolataim visszaugrottak pár héttel korábbra. Az irodában ültem, amikor a főnököm, Gábor odalépett hozzám.

– Péter, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Bólintottam, és követtem az üvegfalú tárgyalóba.

– Nézd, nagy projekt jön – kezdte. – Szükségem van valakire, akiben megbízom. Te vagy az egyetlen, aki képes ezt végigvinni. De…

– De? – kérdeztem gyanakodva.

– Sok túlóra lesz. Hétvégék is. És… – habozott – lehet, hogy néha vidékre kell menni tárgyalni.

A fizetésem nem volt rossz, de Éva már hónapok óta mondogatta, hogy Marci többet szeretne velem lenni. Mégis igent mondtam. Azt hittem, ezzel bizonyítok valamit – magamnak, Gábornak, talán Évának is.

Az első hét után már alig láttam a családomat. Este tízkor estem haza, reggel hatkor mentem el. Marci egyszer sírva fakadt:

– Apa, miért nem vagy soha itthon?

Éva csak némán nézett rám. A szeme tele volt csalódottsággal.

Aztán jött az a bizonyos vidéki út. Gábor nem tudott eljönni, így velem tartott Zsuzsa, az új kolléganő. Két napig együtt dolgoztunk egy panzióban Szekszárd mellett. Este borozgattunk a teraszon – túl sokat ittunk mindketten.

– Péter… – mondta halkan Zsuzsa –, szerinted tényleg lehet mindent bírni? Munka, család…

– Nem tudom – feleltem őszintén –, néha úgy érzem, szétesek.

Aztán közelebb hajolt. Egy pillanatra elveszítettem az önuralmam: megcsókoltam. Másnap reggel mindketten kínosan hallgattunk. Megfogadtuk, hogy erről soha senki nem tudhat meg semmit.

Hazatérve Éva furcsán viselkedett. Egy héttel később megtalálta Zsuzsa üzenetét a telefonomon: „Köszönöm a beszélgetést… és mindent.”

– Mit jelent ez? – kérdezte Éva fojtott hangon.

– Semmit… csak munka – hazudtam.

De ő nem hitt nekem. Aznap este veszekedtünk először igazán csúnyán életünkben.

– Mindig csak a munka! Mindig csak te! És most már titkaid is vannak! – kiabálta Éva könnyek között.

– Nem történt semmi! – vágtam vissza dühösen.

De tudtam, hogy ez nem igaz.

A következő hetekben egyre távolabb kerültünk egymástól. Marci is érezte: nem akart velem játszani, elbújt előlem.

Aztán jött ez a nap. A cetli az asztalon.

Felálltam és végigjártam a lakást. Mindenhol ott voltak a nyomai annak az életnek, amit elveszítettem: Éva kedvenc bögréje a mosogatóban, Marci rajza a hűtőn…

Próbáltam felhívni Évát – nem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Sajnálom. Kérlek, beszéljünk.” Semmi válasz.

Napok teltek el így. A munkahelyen Gábor odajött hozzám:

– Mi van veled? Olyan vagy, mint egy zombi.

– Elment a családom – mondtam halkan.

Gábor sóhajtott:

– Tudod… nekem is majdnem ráment a házasságom erre az egészre. De időben észbe kaptam. Nem éri meg semmi annyit, mint hogy elveszítsd őket.

Hazamentem aznap korábban. Leültem és végiggondoltam mindent: miért akartam annyira megfelelni? Miért hittem azt, hogy csak akkor vagyok elég jó férj és apa, ha többet keresek?

Egy hét múlva Éva anyukájától kaptam üzenetet: „Éva még mindig nagyon haragszik rád. De Marci hiányzik neked is… Talán próbálj meg levelet írni.”

Írtam hát egy hosszú levelet Évának:

„Nem tudom visszacsinálni azt, ami történt. De szeretlek titeket és mindennél jobban hiányoztok. Hibáztam – nem csak akkor este Zsuzsával, hanem minden nap, amikor inkább dolgoztam helyettetek. Ha van esélyünk újrakezdeni, harcolni fogok értetek.”

Eltelt még egy hét csendben és magányban. Aztán egy péntek délután csöngettek: Éva állt az ajtóban Marcival.

Marci hozzám szaladt:

– Apa!

Éva némán nézett rám; láttam rajta a fájdalmat és a bizonytalanságot.

– Csak beszélgetni jöttünk – mondta halkan.

Leültünk hármasban a nappaliban. Elmondtam mindent: azt is, amit Zsuzsával történt.

Éva sírt – én is sírtam vele együtt.

– Nem tudom most megbocsátani – mondta végül –, de talán egyszer…

Marci közénk ült és megfogta mindkettőnk kezét.

Azóta hónapok teltek el. Nem költöztek vissza rögtön; minden hétvégén találkoztunk egy játszótéren vagy Éva anyjánál. Lassan újra tanultuk egymást szeretni és bízni egymásban.

A munkahelyen nemet mondtam minden túlórára és vidéki útra; Gábor először dühös volt, de aztán csak annyit mondott:

– Jól teszed. Végre valaki ki meri mondani.

Ma már együtt vagyunk újra – de másképp: őszintébben, óvatosabban, jobban figyelve egymásra és magunkra is.

Néha még mindig eszembe jut az a cetli az asztalon: mennyi minden múlik egyetlen döntésen?

Vajon hány család esik szét ma Magyarországon ugyanígy? És vajon tényleg csak akkor tanuljuk meg értékelni egymást, amikor már majdnem elveszítettük mindent?