Elveszett szerelem nyomában: Egy gyermekkori kötelék újraéledése

– Hova mész már megint, Gábor? – kiáltott rám anyám a konyhaajtóból, miközben én már a cipőfűzőmet kötöttem. Nem válaszoltam. Csak egy pillantást vetettem rá, aztán becsaptam magam mögött az ajtót. A panelházak között futottam le a lépcsőn, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy Katalin ott vár majd a játszótéren, ahogy minden este. Tizenöt évesek voltunk, de már akkor is úgy éreztem, hogy nélküle nem vagyok egész.

Aznap este valami más volt. Katalin szeme vörös volt a sírástól, és amikor leültem mellé a rozsdás hintára, csak annyit mondott: – Apa meghalt. Anyám megint elment valahova… nem tudom, mikor jön vissza.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem. Aztán napokkal később már nem jött többé. Azt mondták, elvitték a gyámügyesek. Azóta is visszhangzik bennem az a csend, ami utána maradt.

Az évek teltek-múltak. Az iskolában egyre jobban elvesztem. Anyám egyre többet ivott, apám sosem volt otthon. A barátaim elfordultak tőlem, vagy én tőlük – már nem is tudom. De Katalin emléke ott égett bennem minden nap. Próbáltam megtudni, hova vitték, de csak vállvonogatást kaptam a tanároktól és a szomszédoktól.

Aztán egyszer, húszévesen, amikor már dolgoztam egy raktárban, összefutottam Rékával, Katalin régi barátnőjével. – Hallottad? Katalin visszajött a városba – mondta halkan. – Egy albérletben lakik valahol a Dózsa György úton.

Aznap este órákig bolyongtam az utcán. Végül megláttam őt egy kis közért előtt. Megálltam, néztem, ahogy cigarettázik, és próbáltam összeszedni a bátorságomat.

– Szia, Katalin – szólaltam meg végül.

Felnézett rám, és először nem ismert meg. Aztán lassan elmosolyodott, de a mosolyában ott volt minden fájdalom és veszteség.

– Gábor… te vagy az?

Leültünk egy padra, beszélgettünk órákon át. Elmesélte, milyen volt a nevelőotthonban: az éjszakai sírásokat, az örökös félelmet attól, hogy sosem lesz igazi otthona. Én is meséltem neki anyám ivásáról, apám közönyéről, arról, hogy mennyire elveszettnek érzem magam nélküle.

A következő hetekben újra találkoztunk. Néha úgy éreztem, mintha visszakaptam volna a régi életemet – de aztán mindig történt valami, ami emlékeztetett arra, hogy mennyi minden változott. Egy este Katalin sírva fakadt nálam.

– Nem tudok bízni senkiben – suttogta. – Mindig attól félek, hogy egyszer csak megint elveszítek mindent.

Próbáltam segíteni neki: munkát kerestem neki egy pékségben, segítettem albérletet találni. De közben anyám állapota is egyre rosszabb lett; egyre többször kellett hazamennem miatta. Egyik este részegen rám támadt: – Miért nem vagy olyan, mint mások? Miért nem tudsz végre normális életet élni?

Katalin is küzdött: néha napokra eltűnt, ilyenkor mindig attól féltem, hogy végleg elveszítem. Egyik este felhívott:

– Gábor… nem bírom tovább ezt az egészet. Szükségem van időre.

Nem értettem. Hiszen mindent megtettem érte! De aztán rájöttem: nem lehet valakit megmenteni önmagától.

Hónapokig nem hallottam róla. Anyám időközben kórházba került; én pedig egyedül maradtam a lakásban és a gondolataimmal. Minden este azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam boldoggá tenni azt az embert, akit a legjobban szerettem?

Egy év telt el így. Egy nap levelet kaptam Katalintól:

„Kedves Gábor! Sokat gondolkodtam rajtad és magamon is. Rájöttem, hogy előbb magamat kell megtalálnom ahhoz, hogy bárki mást szerethessek igazán. Köszönöm mindent. Remélem, egyszer még találkozunk.”

A levél után sokáig csak ültem az ablakban és néztem a várost. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Most itt ülök harmincévesen ugyanabban a panelban, ahol minden elkezdődött. Néha még mindig hallom Katalin nevetését a játszótérről – de már tudom: vannak szerelmek, amiket nem lehet visszahozni.

Ti mit gondoltok? Lehet igazán újrakezdeni valakivel ennyi fájdalom után? Vagy néha el kell engedni azt is, amit a legjobban szeretünk?