Elveszett ünnep: Egy apa harca a családi kötelékekért

– Hogyhogy nem jössz el, Dóra? – kérdeztem a telefonba kapaszkodva, miközben a konyhaasztalon ott állt apám fényképe, körülötte gyertyák és egy csokor sárga tulipán. A hangom remegett, de próbáltam nyugodt maradni.

– Apa, Gábor már lefoglalta a vacsorát. Tudod, mennyire fontos neki ez az üzleti találkozó – válaszolta Dóra halkan. Hallottam rajta, hogy feszeng, mintha szégyellné magát.

– De hát ma van a nagyapád halálának évfordulója! Tudod, mennyit jelentett neked is… – próbáltam érvelni, de már csak üres csend felelt.

Letettem a telefont. A szívem összeszorult. Anyám a szobában csendben sírdogált, én pedig csak ültem ott, és bámultam a gyertyák táncoló lángját. Az egész család összegyűlt volna: Zsuzsa nővéremék, az unokatestvérek, még a szomszéd Marika néni is átjött volna egy tál pogácsával. De Dóra nem jött el.

Aznap este mindenki kérdezgette: „Hol van Dóra? Miért nincs itt?” Próbáltam mentegetni: „Elfoglaltak… Gábor munkája… Tudjátok, milyen az élet.” De belül fortyogtam. Nem értettem, hogyan lehet fontosabb egy vacsora vagy egy üzleti találkozó annál az embernél, aki felnevelte őt, aki minden este mesét olvasott neki, amikor kislány volt.

Aznap éjjel alig aludtam. Folyton az járt a fejemben: vajon hol rontottam el? Mikor távolodtunk el ennyire egymástól? Dóra mindig is érzékeny lány volt, de amióta Gáborral van, mintha megváltozott volna. Régen minden apróságot megosztott velem: ha új munkát kapott, ha összeveszett egy barátnőjével, vagy csak ha szép napja volt. Most hetekig nem hallok felőle.

Másnap reggel anyám rám nézett vörös szemekkel: – Nem lehetne beszélni vele? Talán nem is érzi át, mennyire fáj ez nekünk.

– Megpróbálom – mondtam halkan. De magamban tudtam: ez nem ilyen egyszerű.

Dóra és Gábor három éve házasok. Az elején örültem neki: Gábor udvarias volt, segítőkész, mindig hozott valami apróságot, ha átjöttek. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha Dóra háttérbe szorulna mellette. Gábor döntött mindenben: hová menjenek nyaralni, milyen autót vegyenek, sőt még azt is ő mondta meg, mikor látogassanak meg minket.

Egyik vasárnap délután átmentem hozzájuk. Dóra épp főzött, Gábor pedig a nappaliban telefonált. Leültem a konyhaasztalhoz.

– Kicsim… – kezdtem óvatosan. – Szeretném tudni, miért nem jöttél el apám évfordulójára. Nagyon hiányoztál.

Dóra lesütötte a szemét. – Apa… ne haragudj rám. Tényleg akartam menni, de Gábor azt mondta, fontosabb most ez a találkozó. És… nem akartam vitát.

– De hát ez a családunk! – fakadtam ki hirtelen. – Nem lehet mindig mindent másokhoz igazítani! Neked is vannak kötelességeid velünk szemben!

Gábor ekkor lépett be a konyhába. – Minden rendben? – kérdezte hűvösen.

– Igen – felelte Dóra gyorsan. – Csak beszélgetünk.

Éreztem a feszültséget a levegőben. Gábor rám nézett, mintha azt mondaná: „Ne szólj bele.”

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire befolyásolja Dórát? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Lehet, hogy túl sokat várok el tőle? De hát egy család akkor is család marad!

A következő hetekben próbáltam többször is beszélni Dórával. Mindig talált valami kifogást: munka, fáradtság, programok Gáborral. Anyám egyre szomorúbb lett; már nem sütött annyi süteményt sem, mint régen.

Egy este aztán Dóra felhívott. A hangja remegett:

– Apa… Sajnálom. Tudom, hogy megbántottalak titeket. Néha úgy érzem, két világ között vagyok: ti vagytok az egyik oldalon, Gábor meg a másikon. Nem akarok senkit megbántani…

– Kicsim – mondtam halkan –, mi mindig itt leszünk neked. De kérlek, ne felejtsd el honnan jöttél. A családod vagyunk.

Sokáig csend volt a vonalban.

Azóta sem lett minden tökéletes. Néha még mindig úgy érzem, elveszítem őt. De próbálok türelmes lenni. Talán egyszer majd rájön, hogy az igazi kötelékeket nem lehet csak úgy félretenni.

Vajon hány szülő érezte már ezt? Hogy valaki vagy valami elrabolja tőlük a gyermeküket? És vajon mit lehet ilyenkor tenni? Megbocsátani? Várni? Vagy harcolni kell érte minden áron?