Elvették tőlem az unokámat, mert túl sok édességet adtam neki – Tényleg hibáztam?
– Ilona néni, maga megint csokit adott Emmának? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a kislányom, Zsuzsa csak némán állt az ajtóban. A kezem remegett, ahogy a bögrét letettem az asztalra. Emma ott ült mellettem, arca csokoládétól maszatos, szemeiben boldog fény csillogott.
– Csak egy kis kocka volt, Gábor – próbáltam magyarázkodni. – Olyan ritkán látom Emmát, hadd örüljön már egy kicsit.
Gábor arca elvörösödött. – Nem érted meg, hogy ez nem játék? Az orvos is mondta, hogy figyelni kell az étrendjére! Nem akarom, hogy beteg legyen!
Zsuzsa ekkor lépett közbe. – Anyu, tényleg megígérted, hogy nem adsz neki édességet. Tudod, mennyire nehéz volt leszoktatni róla.
A szívem összeszorult. Hát tényleg ekkora bűnt követtem el? Hiszen amikor én voltam gyerek, a cukor igazi kincs volt. Ünnepnapokon kaptunk csak egy-egy kockát, és az is maga volt a mennyország. Most meg azt mondják, hogy ártok vele annak, akit a legjobban szeretek.
Aznap este Gábor elvitte Emmát. A ház hirtelen üres lett. A játékai ott maradtak a sarokban, a kis rózsaszín papucsai az ágy mellett. Egy hétig nem jött senki. Minden nap vártam, hátha Zsuzsa felhív vagy legalább egy üzenetet küld. De csak a csend válaszolt.
A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban Marika néni odasúgta: – Ilona, ne vedd a szívedre! A mai fiatalok mindent túlzásba visznek.
De én nem tudtam nem magamra venni. Minden este végiggondoltam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl engedékeny voltam? Vagy csak nem értem már ezt a világot?
Egyik este kopogtak. Zsuzsa állt az ajtóban, karján Emmával.
– Anyu, beszélnünk kell – mondta fáradtan.
Emma hozzám szaladt, átölelt. – Mama, hiányoztál!
A könnyeim potyogtak.
– Zsuzsa, én csak jót akartam…
– Tudom – sóhajtott. – De Gábor nagyon dühös. Szerinte nem veszed komolyan Emma egészségét.
– De hát… – kezdtem volna magyarázni, de Zsuzsa felemelte a kezét.
– Anyu, nekünk most nagyon nehéz. Gábor rengeteget dolgozik, feszült. Én is fáradt vagyok. Emma érzékenyebb lett az utóbbi időben. Az orvos tényleg azt mondta, hogy figyelnünk kell rá.
Leültem az asztalhoz. Emma az ölembe bújt.
– Mama, te szeretsz engem? – kérdezte halkan.
– Mindennél jobban – suttogtam.
Zsuzsa rám nézett.
– Akkor kérlek… próbáld megérteni őt is. És minket is. Nem akarjuk eltiltani tőled Emmát, de muszáj szabályokat tartani.
A szívem kettészakadt. Egyrészt haragudtam Gáborra – mit tud ő arról, milyen érzés nagymamának lenni? Másrészt éreztem Zsuzsa fáradtságát is.
Aznap este sokáig ültem a sötétben. Hallgattam Emma szuszogását a vendégszobában. Eszembe jutottak anyám szavai: „A szeretet néha azt jelenti, hogy nemet mondasz.” Vajon én képes vagyok erre?
Másnap reggel Emma odajött hozzám reggeli után.
– Mama, ma is kapok csokit?
A kezem megállt a levegőben. Ránéztem Zsuzsára; ő csak bólintott: „Most rajtad múlik.”
– Tudod mit, Emma? Ma inkább együtt sütünk valami finomat – mondtam végül. – De csak egy kicsit eszünk belőle.
Emma boldogan tapsolt.
Ahogy együtt gyúrtuk a tésztát és nevettünk, rájöttem: talán tényleg változnom kell. Nem attól leszek jó nagymama, ha mindent megengedek neki; hanem ha megtanítom arra is, hogy mértékkel élvezze az élet örömeit.
Délután Gábor jött Emmáért. Megállt az ajtóban.
– Ilona néni… beszélhetnénk?
Bólintottam.
– Tudom, hogy szereti Emmát – kezdte halkan –, de nekünk most tényleg fontos az egészsége. Nem akarom eltiltani magától… csak szeretném, ha együtt vigyáznánk rá.
Nagyot sóhajtottam.
– Rendben van, Gábor. Megpróbálom máshogy szeretni őt… talán így lesz jó mindannyiunknak.
Ahogy becsukták mögöttük az ajtót, még sokáig ültem mozdulatlanul. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl nehéz elengedni azt a szeretetet, amit egész életemben adni akartam?
Ti mit gondoltok? Egy nagymama szeretete lehet-e valaha is túl sok? Vagy csak az idők változnak meg körülöttünk?