Elvittem apámat az idősek otthonába – tényleg rossz lány vagyok?

– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted, Anna! – kiabált rám a nővérem, Éva, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a keze remegett a dühötől. A kávé, amit magának töltött, kilöttyent a csészéből. – Hogy nézel ezek után a tükörbe?

A szívem összeszorult. Már harmadik napja nem aludtam rendesen, mióta apámat bevittem a zuglói idősek otthonába. A döntés hetekig érlelődött bennem, de végül nem volt más választásom. Egyedül maradtam vele, mióta anyánk meghalt, és minden nap egyre nehezebb lett. Apám Alzheimer-kórja gyorsan romlott, már nem ismert meg, néha rám kiabált, máskor sírt, mint egy gyerek. Próbáltam mindent: ápolót fogadni, szomszédokat megkérni, hogy nézzenek rá, de senki sem tudott igazán segíteni.

– Éva, kérlek… – próbáltam magyarázkodni, de ő közbevágott.

– Nem érdekelnek a kifogásaid! – sziszegte. – Anyánk forog a sírjában. Miért nem szóltál hamarabb? Miért nem osztottad meg velünk?

– Mert mindig csak beszéltek, de sosem segítettetek! – tört ki belőlem a fájdalom. – Hányszor hívtalak titeket, hogy jöjjetek át? Hányszor kértem, hogy vigyétek el egy hétvégére? Mindig volt valami dolgotok.

Éva elhallgatott. A konyhában csend lett, csak a hűtő zúgása hallatszott. Aztán halkan megszólalt:

– Akkor is… ezt nem így kellett volna.

A bátyám, Gábor is ott ült az asztalnál, de csak bámulta a kezét. Ő mindig csendes volt, sosem mondta ki, amit gondol. Most is csak annyit mondott:

– Apánk nem ezt érdemelte.

Fájt hallani ezeket a szavakat. Mintha én lennék az áruló. Pedig hónapok óta minden napom csak róla szólt: gyógyszerek, etetés, fürdetés. Közben dolgoznom is kellett, hiszen egyedül tartom fenn a lakást. A főnököm már többször figyelmeztetett, hogy ha tovább kések vagy hiányzom, elveszítem az állásomat.

Aznap este egyedül ültem a nappaliban. A telefonomon néztem apám fényképeit: fiatalon a Balaton partján, anyámmal nevetve; aztán engem tartva a karjában az első napomon az iskolában. Könnyek csordultak le az arcomon. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Megérdemlem ezt a gyűlöletet?

Másnap bementem hozzá az otthonba. Az ápolónő, Marika néni mosolyogva fogadott.

– Anna drága, ma is jött? Apuka jól van, reggel evett egy kis rántottát.

Bementem a szobájába. Apám az ablaknál ült, nézte a kertet.

– Szia, apa – mondtam halkan.

Rám nézett, de nem ismert meg. Csak annyit kérdezett:

– Maga ki?

Összeszorult a torkom. Leültem mellé.

– Anna vagyok… a lányod.

Elmosolyodott.

– Szép neve van…

Aznap este újra összeültünk a családdal. Éva és Gábor is ott voltak, sőt még Zsuzsa néni is eljött – anyám húga –, aki mindig mindent jobban tudott.

– Tudod, Anna – kezdte Zsuzsa néni –, régen nem így volt ez. Az öregeket otthon ápoltuk. Ez most valami új divat?

– Nem divat – feleltem fáradtan. – Egyszerűen nincs más lehetőségem. Egyedül vagyok vele nap mint nap. Ti mindannyian élitek az életeteket…

– De hát mi is dolgozunk! – vágott közbe Éva.

– Én is dolgozom! – csattantam fel. – És közben minden percben rettegtem, hogy apu elesik vagy eltűnik otthonról.

Gábor végre felemelte a fejét.

– Talán mind hibáztunk – mondta halkan. – Nem segítettünk neked eléggé.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kimondta: nem csak én vagyok hibás.

Azóta minden héten meglátogatom apámat. Néha Éva is velem tart. Lassan elfogadják a döntésemet, de még mindig érzem a feszültséget köztünk. Az otthonban apám egyre jobban elmerül a saját világában. Néha rám mosolyog, máskor csak néz maga elé.

Éjszakánként gyakran felébredek: vajon tényleg jól döntöttem? Vajon mit tenne más az én helyemben? És vajon egyszer megbocsát nekem a családom… vagy legalább én magamnak?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Tényleg rossz ember vagyok azért, mert nem bírtam tovább egyedül?”