Erzsébet könyörgése unokákért: Egy magyar család titkai és reményei

– Anna, mikor lesz már végre unokám? – kérdeztem újra, talán túl élesen is, ahogy a vasárnapi húsleves fölött ültem. A kanál remegett a kezemben, mintha a szívem minden dobbanása átjárná az egész testemet. Anna lesütötte a szemét, László pedig csak a tányérját bámulta. A csend szinte fojtogató volt.

Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán akkor, amikor a barátnőim sorra dicsekedtek az unokáikkal a piacon, vagy amikor a szomszéd Marika néni már harmadszor lett dédnagymama. Én csak ültem a nagy, üres házban, amit direkt nekik vettem, hogy majd legyen helye a gyerekzsivajnak. Minden szobát elképzeltem: az egyikben kiságy, a másikban játékok. De csak a csend maradt.

Anna mindig is csendes lány volt. Gyerekkorában is inkább olvasott vagy rajzolt, mintsem hogy a játszótéren rohangált volna. Lászlót szerettem, rendes fiú, dolgozik, nem iszik, nem veri az asszonyt – mit kívánhatnék többet? De valami mégis hiányzott. Az unoka.

– Anya, kérlek… – kezdte Anna halkan.
– Mit kérsz? Hogy ne kérdezzem? Hogy ne aggódjak? – vágtam közbe türelmetlenül. – Már harmincnégy éves vagy! Az idő nem nekünk dolgozik.

László felnézett, és valami furcsa villant a szemében. – Erzsébet néni, mi próbálkozunk… de nem olyan egyszerű ez.

– Nem egyszerű? – csattantam fel. – Régen nem voltak ilyen problémák! Miért ne lenne egyszerű?

Anna felállt az asztaltól. Láttam rajta, hogy sírni fog, de nem tudtam visszafogni magam. Úgy éreztem, ha most nem mondom el, belehalok.

Aznap este egyedül maradtam a konyhában. A húsleves kihűlt, a kenyér megszáradt. A falióra kattogása volt az egyetlen társaságom. Vajon túl messzire mentem? Vajon tényleg csak az én vágyam ez az egész?

Másnap reggel átmentem hozzájuk. A házukban is csend volt. Anna a kanapén ült, vörös szemekkel.

– Anya, beszélnünk kell – mondta halkan.

Leültem mellé. László is ott volt, de most ő sem tudott rám nézni.

– Mi már évek óta próbálkozunk – kezdte Anna remegő hangon. – Orvoshoz is jártunk. Minden vizsgálaton voltunk… De azt mondták, nagyon kicsi az esély rá, hogy természetes úton gyermekünk legyen.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A szívem összeszorult.

– És… más módon? Lombik? Örökbefogadás? – kérdeztem kétségbeesetten.

Anna bólintott. – Próbáltuk a lombikot is… háromszor is. Mindháromszor elveszítettem a babát.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem a lányomat, akinek annyi fájdalmat okoztam a saját önzőségemmel.

– Miért nem mondtátok el? – suttogtam végül.

– Mert szégyelltem magam – felelte Anna könnyek között. – Mert mindenki azt várja tőlem, hogy anya legyek. És én… én nem tudok az lenni.

László átölelte Annát. Éreztem, hogy most nincs helyem ebben az ölelésben.

Hazamentem. Napokig csak bolyongtam a házban. Néztem a gyerekszobának szánt üres szobát, simogattam a kiságyat, amit még tavaly vettem egy akcióban. Minden tárgy emlékeztetett arra, mennyire elvakított a saját vágyam.

Egy héttel később Anna átjött hozzám. Leült mellém a konyhában.

– Anya… Szeretném, ha elfogadnád: lehet, hogy sosem lesz gyerekünk. De attól még szerethetjük egymást… és téged is nagyon szeretlek.

Megfogtam a kezét. Először éreztem igazán: nem az unoka hiányzik nekem igazán, hanem az, hogy féltem elveszíteni Annát. Féltem attól, hogy nélküle üres lesz az életem.

Azóta próbálok másképp élni. Megtanultam örülni annak, ami van: egy lányomnak, aki mindennél többet jelent nekem; egy vejemnek, aki szereti őt; és annak a reménynek, hogy talán egyszer mégis történik valami csoda.

De vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány anya várja hiába az unokát – és közben elfelejti szeretni azt a gyereket, aki már ott van mellette?

„Vajon tényleg csak az számít, amit elveszíthetünk – vagy végre megtanulhatjuk értékelni azt is, ami már régóta ott van előttünk? Ti mit gondoltok erről?”