Esély egy új életre: Gergő története a Ligetből
– Miért vagy itt egyedül? – kérdeztem halkan, miközben a Liget padján ültem, és néztem, ahogy a kisfiú újra és újra meglöki magát a rozoga hintán. A levelek sárgán és vörösen hullottak körülöttünk, a reggeli köd még nem oszlott fel teljesen. A fiú – Gergő – csak vállat vont, szemei alatt sötét karikák húzódtak.
– Anyu dolgozik. Apu… ő már nem lakik velünk – mondta végül, és a cipőjét bámulta. A szívem összeszorult. Nem először láttam őt itt, de most először mertem megszólítani. Valamiért úgy éreztem, felelősségem van.
Aznap este, amikor Péter hazaért a gyárból, már az ajtóban vártam.
– Péter, valamit tennünk kell – mondtam remegő hangon. – Az a kisfiú… Gergő… minden nap egyedül van a parkban. Nem tudom, mi történik otthon, de valami nincs rendben.
Péter fáradtan ledobta a táskáját.
– Zsófi, tudod jól, hogy nem menthetünk meg mindenkit. Nekünk is elég bajunk van – válaszolta, de láttam rajta, hogy őt is bántja a dolog.
Aznap éjjel alig aludtam. Gergő arca ott lebegett előttem. Másnap reggel elhatároztam: beszélek az iskolában az osztályfőnökével. Az igazgatóhelyettes, Katalin néni fogadott.
– Tudjuk, hogy Gergő helyzete nehéz – sóhajtott. – Az anyukája három műszakban dolgozik a konzervgyárban, az apja elköltözött. Gyakran elkésik, néha éhesen jön iskolába. Próbáltunk segíteni, de az anyuka büszke… nem kér támogatást.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért ilyen nehéz segítséget kérni ebben az országban? Miért szégyen az, ha valaki bajban van?
Pár nap múlva újra találkoztam Gergővel a parkban. Egy csomag szendvicset vittem neki.
– Köszönöm – motyogta halkan.
– Szeretnél nálunk vacsorázni ma este? – kérdeztem félve.
Gergő szeme felcsillant, de aztán gyorsan elkomorult.
– Anyu azt mondta, ne zavarjak másokat…
– Nem zavarsz. Sőt! – próbáltam mosolyogni.
Este Péterrel együtt ültük körbe az asztalt. Gergő csendben evett, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elvehetjük előle az ételt. Amikor elment, Péter rám nézett:
– Nem hagyhatjuk így. De mit tehetünk? Nem vagyunk rokonok…
Elkezdtem utánajárni a lehetőségeknek: gyermekvédelem, családsegítő szolgálat… mindenhol csak papírokat és várólistákat találtam. Közben Gergő egyre többet volt nálunk. Egyik este sírva tört ki:
– Anyu mindig fáradt… néha kiabál velem… néha nem jön haza időben… félek egyedül.
A szívem majd megszakadt. Péterrel komolyan beszélgettünk arról, hogy ideiglenesen magunkhoz vegyük Gergőt. A családunk nem örült ennek.
– Zsófi, gondolj bele! Egy idegen gyerek! Mi lesz, ha baj lesz? – aggódott anyám.
– És ha mi lennénk bajban? Akkor is azt várnánk, hogy mindenki elforduljon? – vágtam vissza dühösen.
A faluban is vegyesen fogadták a dolgot. Volt, aki támogatott:
– Jó emberek vagytok! – mondta Marika néni a szomszédból.
Mások csak suttogtak mögöttünk:
– Minek kell ez nekik? Biztos pénzt kapnak érte…
A legnehezebb mégis az volt, amikor Gergő anyukájával kellett beszélnem. Egy este becsöngettem hozzájuk. Fáradt nő nyitott ajtót.
– Mit akar? – kérdezte gyanakodva.
– Csak segíteni szeretnék… Gergő sokat van egyedül…
Könnyek jelentek meg a szemében.
– Tudom… de mit tehetnék? Ha nem dolgozom, nem lesz miből élni…
Hosszú beszélgetés után végül beleegyezett: Gergő nálunk vacsorázhat és ott alhat néha. Hivatalosan semmit sem intézhettünk el gyorsan; minden lassan haladt. De legalább Gergő már nem volt egyedül esténként.
Az idő múlásával egyre inkább családtaggá vált nálunk. Láttuk rajta: kezd bízni bennünk. Egy este odabújt hozzám:
– Ugye nem hagytok el?
Sírtam. Megígértem neki: amíg csak tudjuk, mellette leszünk.
De közben bennem is ott motoszkált a félelem: meddig bírjuk ezt? Mi lesz, ha egyszer vissza kell adni őt az anyukájának? Vagy ha a hivatalok máshogy döntenek?
A faluban lassan elfogadták helyzetünket. Egyre többen segítettek: hoztak ruhát Gergőnek, meghívták játszani a gyerekeikkel. A közösség összefogott – de tudtam: sok ilyen gyerek van még ebben az országban.
Egy év telt el így. Gergő anyukája közben új munkahelyet talált; már több ideje jutott a fiára is. Néha együtt vacsoráztunk mindannyian. Bár Gergő végül visszaköltözött hozzá, tudtam: örökre részese marad az életünknek.
Most is gyakran gondolok rá: vajon hány Gergő van még Magyarországon? Hányan vannak egyedül a Ligetben? És vajon hányan mernek lépni helyettük?