Esküvői ajándék, családi vihar: Hogyan veszítettem el a testvéremet egy ház miatt
– Hogy lehettek ilyen pofátlanok?! – csattant fel a bátyám, Gábor hangja átvágott a zenén és a nevetésen. A menyasszonyi torta még ki sem került, amikor már mindenki minket nézett. Ott álltam az esküvőm közepén, hófehér ruhában, a férjem, András kezét szorongatva, miközben Gábor arca vörös volt a dühtől.
Az egész azzal kezdődött, hogy anyósom, Ilona néni, a vacsora végén felállt, és egy borítékot nyújtott át nekünk. – Ez a mi ajándékunk nektek – mondta könnyes szemmel. – Egy kis ház Kispesten. Tudom, mennyit küzdöttetek, hogy saját otthonotok legyen.
A teremben tapsvihar tört ki, mindenki gratulált, kivéve Gábort és a feleségét, Juditot. Ők csak ültek mozdulatlanul, Judit ajka gúnyos mosolyra húzódott. Aztán Gábor felpattant, és hangosan odavetette:
– Gratulálok! Nekünk bezzeg soha senki nem adott semmit! – Aztán Judit karjába kapaszkodva kiviharzottak a teremből.
A csend szinte fájt. Anyám zavartan nézett rám, apám csak a fejét csóválta. A násznép suttogni kezdett. Én pedig ott álltam, és nem értettem: miért kell ennek így lennie? Miért nem örülhetünk együtt?
Az este hátralévő részében próbáltam elfelejteni a jelenetet, de minden percben éreztem Gábor hiányát. Ő volt az, aki gyerekkoromban mindig megvédett az iskolában, aki megtanított biciklizni a panelház mögötti parkolóban. Most pedig úgy éreztem, mintha valami végleg eltört volna köztünk.
Másnap reggel anyám hívott. – Kislányom, beszélned kellene Gáborral. Nagyon megbántódott.
– De anya, mit tehetnék? Nem én kértem a házat! – fakadtam ki.
– Tudom, de ők úgy érzik, hogy mindig te vagy az első. Hogy neked minden könnyebben megy…
Ekkor értettem meg: ez nem csak a házról szól. Ez évek óta gyűlik bennük. Gábor mindig is küzdött: nehezen talált munkát, Judittal albérletben élnek Zuglóban, és sosem volt pénzük nagyobb álmokra. Én viszont tanultam, jó állásom lett egy ügyvédi irodában, most pedig még egy házat is kaptam.
Délután felhívtam Gábort. Sokáig kicsöngött, mire felvette.
– Mit akarsz? – kérdezte ridegen.
– Sajnálom, ami tegnap történt. Nem akartam megbántani titeket…
– Persze! Neked mindig minden összejön! Mi meg csak nézhetjük kívülről az életedet! – hangja remegett.
– Gábor, ez nem igaz! Annyit dolgoztam ezért… És hidd el, ha rajtam múlna…
– Elég! – vágott közbe. – Elegem van abból, hogy mindig neked kedvez az élet! Judit is megalázva érzi magát. Nem akarunk többet találkozni veletek!
A vonal megszakadt. Ott ültem a nappaliban, és sírtam. András próbált vigasztalni:
– Adj neki időt. Majd lenyugszik.
De hetek teltek el, és semmi nem változott. Anyám próbált közvetíteni, de Gábor hajthatatlan maradt. Karácsonykor sem jöttek el hozzánk; csak egy üzenetet kaptam: „Boldog ünnepeket.”
A család kettészakadt. Apám dühös volt Gáborra: – Felnőtt ember létére így viselkedik?! Anyám viszont engem hibáztatott: – Talán vissza kellene utasítani azt a házat…
De hogyan mondhattam volna le róla? Ez volt az első igazi otthonunk Andrással! Minden este azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy Gábor túl büszke ahhoz, hogy elfogadja: most nekem szerencsém volt?
Egyik este váratlanul üzenetet kaptam Judittól: „Remélem boldog vagy az új házban.” A sorok mögött ott volt minden keserűségük.
Próbáltam beszélni velük személyesen is. Elmentem hozzájuk egy doboz süteménnyel. Judit nyitott ajtót.
– Minek jöttél? – kérdezte halkan.
– Szeretném helyrehozni… Nem akarom elveszíteni Gábort.
– Akkor miért fogadtad el azt a házat? Tudod te milyen érzés albérletben élni évekig? Hogy soha nem tudod, mikor raknak ki?
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.
Végül Gábor is kijött a szobából.
– Menj haza, Zsófi – mondta fáradtan. – Most nem tudunk örülni veletek.
Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg csak az irigység beszél belőlük? Vagy én voltam érzéketlen?
Azóta hónapok teltek el. A kapcsolatunk megfagyott. Anyám szomorúbb lett, apám dühösebb. Én pedig minden nap azt kérdezem magamtól: vajon mit tehettem volna másképp? Lehet-e még valaha igazi béke köztünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?