Éva Újjászületése: Egy Elfeledett Álomból Valóság

– Miért nézel így rám, András? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem csak vállat vont, de a tekintete mindent elárult: nem értette, miért vagyok mostanában ennyire feszült, miért sírok elalvás előtt, miért vagyok csendesebb, mint valaha.

A lakás üres volt. Anna és Gergő már hónapokkal ezelőtt elköltöztek Pestre az egyetem miatt. A házunk, ami egykor zsibongott a nevetéstől, most csak az óraketyegéstől visszhangzott. Huszonnyolc évig minden napom a családom körül forgott. Reggelente szendvicset csomagoltam, este vacsorát főztem, hétvégén kirándulásokat szerveztem. Azt hittem, ez így lesz örökké. De most… most csak én maradtam.

Egyik este, amikor András már aludt, elővettem a régi festőállványomat a padlásról. Poros volt, mint az álmaim. A kezembe vettem egy ecsetet, és hirtelen visszarepültem az időben: húszéves voltam újra, tele tervekkel, tele színekkel. Akkoriban még azt hittem, egyszer kiállításom lesz a Műcsarnokban.

Másnap reggel András furcsán nézett rám, amikor meglátta a festékfoltokat az ujjaimon.
– Mit csináltál? – kérdezte.
– Festettem – feleltem halkan.
– Minek? – kérdezte értetlenül.
– Mert szükségem van rá. Mert úgy érzem, elveszítettem magam.

Nem válaszolt. Csak bólintott, és elment dolgozni. Én pedig egész nap csak ültem a nappaliban, néztem a félkész vásznat, és azon gondolkodtam: vajon tényleg elveszítettem magam? Vagy csak elrejtettem valahova mélyre?

A következő hetekben egyre többet festettem. Először csak csendéleteket – almát, vázát –, aztán egyre bátrabb lettem: megfestettem Annát gyerekként, Gergőt biciklizés közben, végül magamat is. A színek visszatértek az életembe. De András egyre zárkózottabb lett.

Egy este, amikor vacsoráztunk, kiborult belőlem minden:
– Nem érzed, hogy valami hiányzik? Hogy már nem vagyunk azok, akik voltunk?
András letette a villáját.
– Éva, én dolgozom, hazajövök, próbálok mindent úgy csinálni, ahogy eddig. Mi változott?
– Én változtam! – kiáltottam rá. – Nem akarok csak feleség és anya lenni! Szeretnék újra Éva lenni. Aki festett, aki álmodott…

Csend lett. Azt hittem, elmegy majd. Hogy nem érti meg. De másnap reggel egy csokor tulipánnal ébresztett.
– Szeretném látni azokat a képeket – mondta halkan.

Aznap délután együtt néztük végig a festményeimet. András sokáig nem szólt semmit. Aztán leült mellém.
– Sajnálom, hogy nem vettem észre hamarabb – mondta. – Sajnálom, hogy azt hittem, minden rendben van csak azért, mert nem panaszkodsz.

Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén hosszú évek óta. Elmondtam neki mindent: a magányt, a félelmet attól, hogy már nincs rám szükség; azt is, hogy mennyire hiányzik az alkotás öröme. Ő pedig elmesélte, hogy ő is fél: attól, hogy elveszíti azt a nőt, akit szeretett.

Egy hónappal később jelentkeztem egy helyi művészeti körbe. Az első alkalommal remegő kézzel mutattam be a képeimet. A többiek tapsoltak. Egy idős hölgy odajött hozzám:
– Éva drága, ezekben a képekben ott van az élet! Ne hagyja abba!

Hazafelé menet sírtam az autóban – de most először örömömben.

András is megváltozott. Egyre többször jött velem sétálni a Duna-partra; néha együtt ültünk le rajzolni. Újra felfedeztük egymást – nem csak férj és feleségként, hanem két emberként is.

Anna és Gergő először furcsán néztek rám, amikor meglátták az új képeimet a nappaliban.
– Anya… ezt te festetted? – kérdezte Anna hitetlenkedve.
– Igen – mosolyogtam rájuk.
Gergő megölelt.
– Büszke vagyok rád.

Most már tudom: sosem késő újrakezdeni. Sosem késő önmagunk lenni.

De vajon hányan élnek még úgy körülöttünk csendben szenvedve? Hányan felejtik el közben saját álmaikat? Ti mit tennétek a helyemben?