Évek külföldön a gyerekeim jövőjéért: Vettem nekik lakást, mégsem engedtek be egy éjszakára sem

– Apa, most tényleg itt akarsz maradni? – kérdezte Zsófi, a legidősebb lányom, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangja hideg volt, mint a novemberi eső, ami aznap is verte a ház ablakait.

Ott álltam a bőröndjeimmel, a hátam mögött harminc év emlékével – mindegyik egy-egy év, amit Németországban töltöttem, hogy nekik jobb legyen. Azt hittem, hazajövök, és végre együtt leszünk. Hogy majd megölelnek, és azt mondják: „Köszönjük, apa!” Ehelyett Zsófi tekintete elfordult rólam.

– Csak egy éjszakára maradnék – mondtam halkan. – Holnap keresek albérletet vagy valamit…

A fiam, Gergő is ott állt mögötte. Ő sem szólt semmit, csak nézett rám azzal a fáradt, közömbös arccal, amit sosem ismertem fel benne gyerekkorában. Akkor még ragaszkodott hozzám. Most úgy tűnt, mintha idegen lennék.

– Tudod, apa, nekünk most nem igazán jó – mondta végül Gergő. – Zsófiékhoz jöttünk át vacsorára, holnap dolgozunk…

A szívem összeszorult. Mindkettőjüknek vettem egy-egy lakást Budapesten. Az én pénzemből tanultak, abból éltek. Minden karácsonykor csomagot küldtem haza: csokoládét, játékot, pénzt. Mindig azt mondták anyjuknak: „Mikor jön már haza apa?” Most pedig úgy néztek rám, mintha csak egy kellemetlen vendég lennék.

– Nem baj – mondtam végül. – Megoldom.

Aznap este a régi Trabantom hátsó ülésén aludtam a ház előtt. Néztem az ablakot: bent világosság volt, nevetés hallatszott ki. Én pedig kint ültem a sötétben, és azon gondolkodtam: hol rontottam el?

Másnap reggel Zsófi kijött hozzám.

– Apa, ne haragudj… Csak annyira furcsa most minden. Régóta nem voltál itthon. Mi már megszoktuk nélküled.

– Tudom – mondtam halkan. – De én mindig értetek dolgoztam.

– Igen, de… nem voltál itt. Nem láttad Gergőt focizni, nem voltál ott az érettségimen sem…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van. De mit tehettem volna? Ha itthon maradok, talán most nem lenne saját lakásuk. Akkor is haragudtak volna rám?

Aznap délután elmentem anyjukhoz is – Évához –, akitől már húsz éve elváltam. Ő legalább beengedett egy kávéra.

– Látod, Laci – mondta fáradtan –, én mindig mondtam neked: a pénz nem minden. A gyerekeknek az kellett volna, hogy itt legyél.

– De hát értük mentem el! – csattantam fel. – Hogy ne kelljen nélkülözniük!

– És most mit kaptál vissza? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam válaszolni.

Az utcán sétáltam órákig. Néztem a játszótereket, ahol régen Gergőt hintáztattam. Hallgattam a villamos csilingelését a Nagykörúton. Minden ismerős volt és mégis idegen.

Egy este felhívott Gergő.

– Apa… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban. Zavartan ült le velem szemben.

– Sajnálom, hogy így viselkedtünk Zsófival – kezdte. – Csak… annyira megszoktuk nélküled az életet. És most hirtelen itt vagy… Nem tudjuk kezelni.

– Értem – mondtam halkan. – De én mindig szerettem benneteket.

– Tudom – bólintott Gergő –, de néha azt kívántam volna, hogy inkább szegényebbek legyünk, de együtt legyünk.

Sokáig hallgattunk.

Azóta eltelt három hónap. Találtam egy kis albérletet Zuglóban. Néha átjönnek hozzám vacsorára a gyerekek – de már sosem lesz olyan köztünk, mint amilyennek álmodtam.

Minden este azon gondolkodom: vajon megérte-e? Vajon tényleg csak pénzzel lehet szeretetet adni? Vagy inkább az idővel és a jelenléttel?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy apának, aki mindent feláldozott a családjáért – de közben elveszítette őket?