Évek Távol az Otthontól: Három Gyerekemnek Vettem Lakást, de Az Igazi Otthonom Bennük Találtam Meg

– Anya, te tényleg hazajössz végleg? – kérdezte Zsófi a telefonban, hangjában egyszerre remény és félelem. A bécsi albérletem ablakából néztem ki a szürke utcára, és hirtelen minden év, amit távol töltöttem, rám nehezedett.

– Igen, kicsim. Most már elég volt – válaszoltam halkan, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani.

Tizenöt éve dolgoztam külföldön. Először csak egy évre mentem ki Ausztriába takarítani, aztán jött Németország, majd Svájc. Mindig azt mondtam magamnak: csak addig maradok, amíg mindhárom gyerekemnek tudok venni egy lakást Budapesten. Ez lett az életem értelme, a cél, ami minden magányos estét és minden megalázó pillanatot elviselhetővé tett.

A férjem, Laci, már rég elhagyott minket. Azt mondta, nem bírja tovább a távkapcsolatot, és hogy én csak a pénzt hajszolom. Talán igaza volt. De amikor láttam a gyerekeimet – Zsófit, Petit és Katát – egyre szűkösebb albérletekben, mindig újra és újra eldöntöttem: nekik jobb lesz. Nekik lesz saját otthonuk, még ha én közben elveszítem is a sajátomat.

A legnehezebb az volt, amikor Zsófi elsőáldozó lett, és csak videón keresztül láthattam. Peti érettségijén sem lehettem ott. Kata pedig egyszer sírva hívott fel: „Anya, miért nem vagy itt? Miért mindig csak pénzt küldesz?” Akkor napokig nem tudtam aludni.

De végül sikerült. Tavaly decemberben megvettem Zsófinak egy kis garzont Zuglóban. Petinek egy másfél szobás lakást Újpesten. Katának pedig egy panelt Kelenföldön. Mindegyik kulcsa ott lapult a táskámban, amikor végleg hazaköltöztem.

Az első hetekben mindenki örült. Ünnepeltünk, főztem nekik töltött káposztát és bejglit, ahogy régen. De aztán valami megváltozott. Zsófi alig járt haza; mindig dolgozott vagy a barátaival volt. Peti folyton ideges volt, ha szóltam hozzá: „Anya, ne szólj bele az életembe! Már felnőtt vagyok!” Kata pedig bezárkózott a szobájába, zenét hallgatott és csak ritkán beszélt velem.

Egy este összevesztünk Petivel. – Te csak azért jöttél haza, hogy irányíts minket! – kiabálta. – Neked sosem volt fontos más, csak hogy mindent megadj nekünk! De mi nem ezt akartuk! Mi téged akartunk!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Napokig nem tudtam megszólalni. Csak ültem a konyhában és bámultam a falat. Vajon tényleg mindent rosszul csináltam? Vajon elveszítettem őket örökre?

Egyik este Kata odajött hozzám. Leült mellém és halkan megszólalt:
– Anya… tudom, hogy mindent értünk tettél. De nekünk te hiányoztál a legjobban.

Akkor először sírtunk együtt hosszú évek óta. Megöleltük egymást, és úgy éreztem, mintha újra anya lennék – nem csak egy pénzkereső gép.

Lassan elkezdtünk beszélgetni. Zsófi is elmondta, mennyire haragszik rám, amiért nem voltam ott a fontos pillanatokban – de azt is hozzátette: „Most már itt vagy. És ez számít.” Peti bocsánatot kért; azt mondta, csak félt attól, hogy elveszíti a függetlenségét.

Most minden vasárnap együtt ebédelünk nálam. Néha még Laci is átjön – csendben ül az asztalnál, de látom rajta: ő is bánja már a múltat.

Rájöttem: hiába vettem lakást mindegyik gyerekemnek, az igazi otthonom mindig is bennük volt. Az ölelésükben, a nevetésükben, a haragjukban is.

Néha elgondolkodom: vajon megérte ennyi évet feláldozni? Vajon lehet-e pótolni azt az időt, amit elvesztettünk?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újraépíteni egy családot ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?