Évekig segítettem az öcsémet, de csak most jöttem rá: számára ez sosem volt támogatás – Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Miért van az, hogy mindig neked kell igazadnak lennie? – csattant fel az öcsém, Gergő, miközben a konyhaasztalnál álltunk egymással szemben. A vasárnapi húsleves illata még ott lebegett a levegőben, de a hangulat már rég nem volt családias.

Gyerekkorunkban anya mindig azt mondta: „A testvéredre mindig számíthatsz, bármilyen nehéz is az élet.” Ezt annyira komolyan vettem, hogy amikor Gergő már tizenhét évesen megnősült, és egy év múlva apa lett, mindenben segítettem neki. Akkoriban én még csak az ELTE első évét tapostam, de minden hétvégén hazautaztam Kecskemétről Szolnokra, hogy vigyázzak a kisfiára, Kristófra, amíg ő dolgozott vagy éppen vizsgázott. Soha nem panaszkodtam. Anya mindig azt mondta: „Ez a dolgod.”

Az évek teltek. Gergő otthagyta az egyetemet, mert nem bírta összeegyeztetni a tanulást és a családot. Én közben lediplomáztam, Budapestre költöztem, de továbbra is minden hónapban legalább egyszer hazamentem. Ha kellett, pénzt adtam neki, ha kellett, elintéztem a hivatalos papírokat, vagy csak meghallgattam, amikor összeveszett a feleségével, Zsófival.

Most pedig itt álltunk egymással szemben, és úgy éreztem, mintha soha nem lettem volna elég jó testvér.

– Gergő, én csak segíteni akartam – mondtam halkan. – Mindig azt hittem, hogy ezt értékeled.

– Nem érted! – vágott közbe. – Neked ez mindig csak kötelesség volt. Soha nem kérdezted meg, hogy én mit akarok! Csak csináltad… mintha te jobban tudnád, mi kell nekem.

A szavai úgy ütöttek mellkason, mint egy pofon. Hirtelen minden emlék – a hosszú vonatutak, a lemondott randik, a fáradt éjszakák Kristóf mellett – értelmüket vesztették.

– De hát… – próbáltam védekezni –, ha nem segítek, mi lett volna veletek? Anya is mindig azt mondta…

– Anya… – Gergő hangja elcsuklott. – Mindig csak azt csináltad, amit ő mondott. Nem engem hallgattál meg.

Ekkor Zsófi lépett be a konyhába. Óvatosan nézett ránk.

– Mi történt? Kristóf hallja ám odabent…

– Semmi – felelte Gergő fojtottan. – Csak végre kimondjuk az igazat.

Zsófi rám nézett. A szemében együttérzés volt.

– Sosem volt könnyű nektek – mondta halkan. – De talán most végre beszélgethettek úgy is, hogy nem csak a múltat rágjátok.

Leültem az asztalhoz. A kezem remegett.

– Gergő… mondd el, mit kellett volna másképp csinálnom?

Sokáig hallgatott. Aztán leült velem szemben.

– Néha csak azt akartam volna, hogy ne oldj meg mindent helyettem. Hogy hagyj hibázni. Hogy ne érezzem magam örökké gyereknek melletted.

Ekkor értettem meg: amit én támogatásnak hittem, az neki teher volt. Az én önfeláldozásom az ő szabadságát vette el.

Aznap este már csendben vacsoráztunk. Kristóf vidáman mesélte az iskolai élményeit, Zsófi mosolygott rá. Gergő rám nézett, és először láttam benne valami újat: felnőttséget.

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg segítettem neki? Vagy csak magamat nyugtattam azzal, hogy jó testvér vagyok? És vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap?

Talán most először kellene megkérdeznem: mit jelent valójában támogatni valakit? És mikor válik a segítség önzésből önzetlenséggé?