„Ez az unokám háza, ne merjétek elosztani!” – Egy anya harca a családi otthonért
„Ez az unokám háza, ne merjétek elosztani!” – harsogta Margit néni, miközben remegő kézzel csapott az asztalra. A konyhában álltam, a kezem ökölbe szorult, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A fiam, Gergő, ott ült mellettem, és zavartan nézett hol rám, hol a nagymamájára. A levegőben fojtogató feszültség vibrált.
– Margit néni, én csak azt szeretném, ami Gergőt megilleti – mondtam halkan, de határozottan. – Az apja már rég elment, maguk is tudják, hogy egyedül nevelem. Ez a ház az ő jövője lehetne.
Margit néni szeme összeszűkült. – Az én fiam is ebben a házban nőtt fel! Nem fogom hagyni, hogy idegenek kezére kerüljön! – kiáltotta, mintha én lennék az idegen.
Az emlékek hirtelen törtek rám. Tizenöt évvel ezelőtt még boldogan főztem ebben a konyhában, amikor Laci, a férjem, hazaért a munkából. Akkor még hittem abban, hogy a család összetartozik. De Laci egy nap szó nélkül elment. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsánat. Nem bírom tovább.”
A válás után Margit néni sosem bocsátott meg nekem. Szerinte én voltam a hibás mindenért. Gergőt csak ritkán engedte látogatni, mindig éreztette vele, hogy ő már nem tartozik igazán ide.
Most pedig itt ültem újra ebben a házban, ahol minden bútor, minden repedés a falon múltbéli veszekedéseket idézett fel. Az ügyvédjük is ott volt – egy szigorú tekintetű férfi, aki csak jegyzetelt és néha bólintott.
– Nézze, Zsuzsa – szólalt meg végül –, jogilag Gergőnek is járna részesedés az ingatlanból. De ha nem tudnak megegyezni, hosszú pereskedés lesz belőle.
Margit néni felháborodva nézett rám. – Hát nem elég neked az a panelod Újpesten? Mit akarsz még tőlünk?
Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Évekig dolgoztam két műszakban, hogy Gergőnek mindene meglegyen. Soha nem kértem semmit tőlük. Most viszont tudtam: ha most nem állok ki magunkért, Gergő sosem fogja érezni, hogy tartozik valahová.
– Nem magamnak kérem – mondtam halkan –, hanem Gergőnek. Hogy legyen egy helye ebben a világban.
A szomszéd szobából halk sírás hallatszott. Gergő volt az. Odamentem hozzá, átöleltem. – Ne aggódj, kisfiam – suttogtam –, anya itt van veled.
Aznap este hazafelé menet csendben ültünk a buszon. Gergő végül megtörte a csendet:
– Anya… miért utál minket nagyi?
A szívem összeszorult. – Nem utál minket, csak… nehéz neki elfogadni a változásokat.
De magamban tudtam: Margit néni sosem fog megbocsátani nekem.
A következő hetekben egyre több papír érkezett az ügyvédtől. A testvérek is beszálltak: Laci öccse, András hívogatott fenyegetően.
– Ha perre viszed, Zsuzsa, mi mindent megteszünk, hogy semmit ne kapjatok! – mondta egyszer telefonon.
Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon helyes-e harcolni? Vagy inkább engedjek? De minden alkalommal eszembe jutott Gergő arca: mennyire szeretett volna egy saját szobát ebben a régi házban.
Egy nap váratlanul Laci jelent meg nálunk. Régen láttam ilyen megtörten.
– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Laci sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Anyám makacs. De tudom, hogy igazad van. Gergőnek jár ez a ház… vagy legalább egy része belőle.
Meglepődtem. – Akkor miért nem mondod ezt el nekik?
Laci lesütötte a szemét. – Félek tőlük… mindig is féltem.
Akkor értettem meg igazán: nem csak én vagyok áldozat ebben a családban.
Végül eljött a bírósági tárgyalás napja. Margit néni fekete ruhában jelent meg, mintha temetésre jött volna. Az ügyvédje keményen érvelt ellenünk.
Amikor rám került a sor, remegő hangon mondtam el mindent: hogyan maradtunk magunkra Gergővel, hogyan dolgoztam évekig éjszakánként is takarítónőként, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben.
A bíró végül kimondta: Gergőt jogos örökösként illeti meg az ingatlan egy része.
Hazafelé menet Gergő rám mosolygott. – Anya… most már tényleg van otthonunk?
Elmosolyodtam, de belül sírtam is: vajon megérte ez a harc? Vajon egyszer majd megbékélünk Margit nénivel? Vagy örökre ellenségek maradunk?
Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri harcolni az igazunkért akkor is, ha ezzel végleg elveszítjük a családot?