Ez már nem az a férfi, akit feleségül vettem: Hogyan rombolja szét a férjem elégedetlensége a családunkat

– Zsuzsa, már megint nem pakoltad el a játékokat a nappaliból! – Gábor hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostor. A kislányom, Emese, épp csak elaludt, a kisfiam, Bence, még az ágyban forgolódott. Én pedig ott álltam a mosogató fölé görnyedve, fáradtan, a kezem remegett a mosogatószivacson. Még csak este nyolc volt, de úgy éreztem, mintha egy egész élet súlya nehezedne rám.

– Most tettem le őket aludni – suttogtam halkan, nehogy felébredjenek. – Mindjárt elpakolok mindent.

Gábor csak legyintett és kivonult a nappaliba. Hallottam, ahogy lehuppan a kanapéra és bekapcsolja a tévét. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ez már nem az a férfi volt, akit hat éve feleségül vettem. Akkor még együtt terveztük az életünket, nevettünk, álmodoztunk egy saját házról és két gyerekről. Most meg… mintha csak egy házvezetőnő lennék.

A változás Emese születése után kezdődött. Gábor egyre többet dolgozott, gyakran késő estig bent maradt az irodában. Amikor hazajött, fáradt volt és ingerült. Ahelyett, hogy átölelt volna vagy segített volna fürdetni a gyerekeket, inkább leült a gép elé vagy elment sörözni Laci barátjával. Én pedig egyedül maradtam minden gondommal.

A legrosszabb azonban az volt, amikor anyósom, Ilona néni, szinte naponta beállított hozzánk. – Zsuzsikám, Bence olyan sápadt! Biztos nem főzöl neki elég főzeléket – mondta mindig fejcsóválva. – Régen az én időmben egy anya otthon volt a gyerekeivel! Nem dolgozott ilyen sokat…

Összeszorított fogakkal mosolyogtam rá. Gábor soha nem állt mellém. Sőt, egyre gyakrabban ismételte anyja szavait: – Talán tényleg túl sokat dolgozol. Lehet, hogy jobb lenne, ha visszavennél kicsit.

Egyik este véletlenül meghallottam őket beszélgetni a hálószobában:
– Gáborom, Zsuzsa nem törődik veled rendesen. Te egész nap dolgozol, ő meg csak panaszkodik.
– Tudom, anya… De ő is fáradt.
– Fáradt? Te vagy fáradt! Egy asszonynak az a dolga, hogy otthon rend legyen és te boldog légy.

A kezem ökölbe szorult. Tényleg ilyen rossz feleség lennék? Hiszen mindent megtettem: félállásban dolgoztam, hogy többet lehessek otthon; főztem, mostam, takarítottam; Bencével tanultam betűket, Emesét ringattam éjszakánként.

Gábor viszont egyre többször talált hibát bennem: – Miért nincs kész időben a vacsora? – Miért koszos Bence pólója? – Emese miért sír ilyen sokat?

Egyre magányosabb lettem. Próbáltam beszélni vele:
– Gábor, mi történik velünk? Mikor voltunk utoljára együtt sétálni? Mikor beszélgettünk bármiről is, ami nem a gyerekek vagy a számlák?

Csak vállat vont:
– Nincs kedvem most veszekedni.

Egyre gyakrabban aludtunk külön. Ő sokszor Lacinál töltötte az éjszakát vagy későn jött haza. Én pedig csendben sírtam a párnába.

Egy délután Emese odabújt hozzám:
– Anya, miért kiabál velem apa?

Megdermedtem. Mit mondjak neki? Hogy apa fáradt? Hogy már nem szeret engem?

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A főnököm behívott:
– Zsuzsa, valami baj van? Régen mindig pontos voltál…

Nem tudtam mit felelni. Otthon újabb szemrehányások vártak és Ilona néni kritikái.

Egy este végül kitört belőlem minden:
– Gábor! Vagy együtt harcolunk ezért a családért, vagy… én ezt így tovább nem bírom!

Meglepve nézett rám – talán először látta igazán a könnyeimet.
– Mit akarsz csinálni?
– Nem tudom… De nem akarok ilyen családban élni. Nem akarom, hogy a gyerekeink azt higgyék: ez a normális.

Csend lett.
– Talán… talán elmehetnénk párterápiára?

Alig hittem el, amit hallok. Lehet ez egy új kezdet?

Ma sem tudom még, hogyan alakul majd az életünk. De egyet biztosan tudok: nem akarok többé láthatatlan lenni a saját otthonomban. Boldog akarok lenni – magamért és a gyerekeimért.

Vajon vissza lehet még fordítani azt, ami ennyire megromlott? Tényleg érdemes mindenáron küzdeni egy családért? Ti mit tennétek az én helyemben?