Fagyos fogadtatás a Mátrában: Egy családi látogatás emlékei
– Miért pont most jöttetek? – kérdezte Ágnes, amikor beléptünk a hűvös, fenyőillatú házába a Mátra szívében. A hangjában nem volt öröm, csak egyfajta fásult udvariasság, amitől rögtön összeszorult a gyomrom. Feleségem, Eszter, zavartan rám nézett, mintha azt kérdezné: „Biztos jó ötlet volt ez?”
Az egész utazást én szerveztem. Mindig is szerettem volna újra közelebb kerülni Ágneshez, Eszter húgához, akivel régen sokat nevettünk együtt. De az évek során valami megváltozott. Talán a szüleink halála után, talán amikor Eszterrel összeházasodtunk, és én lettem az „idegen”, aki befurakodott a családba.
A házban hűvös volt, nemcsak a levegő miatt. Ágnes férje, Gábor, csak biccentett, majd eltűnt a műhelyében. A két gyerekük, Zsófi és Marci, udvariasan köszöntöttek, de inkább a telefonjukat nyomkodták. Az első este vacsoránál kínos csend ült az asztalra. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:
– Milyen volt az idei szüret? – kérdeztem Ágnestől.
– Nem volt időm rá – felelte kurtán. – Egyedül csináltam mindent.
Eszter próbált oldani a hangulaton:
– Segíthettünk volna, ha szólsz.
Ágnes csak vállat vont. – Nem akartam zavarni senkit.
Aznap este Eszterrel sokáig beszélgettünk a vendégszobában. – Szerinted haragszik ránk valamiért? – kérdeztem halkan.
– Mindig is nehezen engedett közel magához másokat – mondta Eszter. – De most valami más is van…
Másnap reggel Ágnes már korán talpon volt. A konyhában halk zene szólt, de amikor beléptem, elnémította. – Kávét? – kérdezte gépiesen.
– Köszönöm – mondtam óvatosan. – Segíthetek valamiben?
– Nem kell – felelte. – Itt mindenki elvan magának.
A nap folyamán próbáltam közeledni hozzá. Megdicsértem a kertjét, felajánlottam, hogy segítek a fáskamrában rendet rakni. De minden próbálkozásomat elutasította vagy rövidre zárta. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
Az egyik délután Eszter és Ágnes kettesben maradtak a teraszon. Hallottam, ahogy Eszter halkan kérdezi:
– Miért vagy ilyen távolságtartó velünk?
Ágnes hangja remegett: – Mert mindig mindent egyedül kell csinálnom! Ti meg csak jöttök-mentek, mintha minden rendben lenne…
– Sajnálom… – kezdte Eszter.
– Nem érted! – vágott közbe Ágnes. – Amióta anya és apa meghaltak, minden rám szakadt. A ház, a földek, a gondok… Te meg elmentél Pestre, új életet kezdtél. Én meg itt ragadtam.
Eszter sírni kezdett. Én csak álltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mintha egy idegen család veszekedését hallgatnám.
Aznap este vacsora után Ágnes váratlanul hozzám fordult:
– Te mit gondolsz erről? Szerinted igazságos ez?
Meglepődtem a kérdésen. – Nem tudom… Talán nem az. De szerintem mindannyian hibáztunk valahol.
Ágnes elfordult. – Könnyű ezt mondani annak, aki nem maradt itt minden nap.
A következő napokban próbáltunk segíteni neki: együtt dolgoztunk a kertben, főztünk, játszottunk a gyerekekkel. Lassan oldódott a feszültség, de a régi sebek nem gyógyultak be teljesen.
Az utolsó este Ágnes leült mellénk egy pohár borral.
– Tudjátok… néha irigyellek titeket – mondta halkan. – Hogy volt bátorságotok új életet kezdeni máshol. Én csak féltem változtatni.
Eszter megszorította a kezét. – Soha nem késő változtatni.
Ágnes elmosolyodott, de a szemében még ott volt a fájdalom árnyéka.
Hazafelé menet Eszter csendben ült mellettem az autóban. Éreztem rajta a megkönnyebbülést és a szomorúságot is.
Most itthon ülök, és azon gondolkodom: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak eljátsszuk az összetartozást, miközben mindannyian magányosak vagyunk a saját sérelmeinkkel? Vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap?