Feladtam az álmaimat a családomért – és csak évek múlva értettem meg, mit jelentett ez igazán

– Anya, miért nem mész vissza dolgozni? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elnyomni a könnyeimet. A húsleves már majdnem kifutott, de nem volt erőm felállni. A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e rá ezért, vagy inkább magamra.

Harminchat éves voltam, amikor a sorsom egyetlen döntésen múlt. Akkoriban egy nagy budapesti vállalatnál dolgoztam, beszerzési főmunkatársként. Szerettem azt a munkát: pörgős volt, tele kihívással, és minden nap éreztem, hogy számítok. A főnököm, Márta néni nyugdíjba készült, és a vezérigazgató – Farkas úr – behívott az irodájába.

– Judit, maga lenne az ideális utód. Megbízom magában – mondta komolyan. – Ez nagy felelősség, de nagy lehetőség is.

Hazafelé a villamoson csak bámultam ki az ablakon. A fejemben már számoltam: több fizetés, céges autó, saját iroda. De otthon várt rám Gábor, a férjem, és két kicsi gyerek: Zsófi és Marci. Gábor akkoriban elvesztette az állását, és hónapok óta csak alkalmi munkákból éltünk. A gyerekek folyton betegek voltak, anyám is egyre többször szorult segítségre.

Aznap este vacsora közben próbáltam felhozni a témát:

– Gábor, mit szólnál hozzá, ha előléptetnének? Több pénz lenne, de kevesebb időm maradna rátok.

Gábor csak vállat vont:

– Valakinek dolgoznia kell. De ha te is eltűnsz reggeltől estig… Ki viszi el Marcit oviba? Ki megy anyádhoz gyógyszert vinni?

Aztán Zsófi megszólalt:

– Anya, én nem akarom, hogy mindig későn gyere haza.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap bementem Farkas úrhoz.

– Köszönöm a bizalmat, de nem vállalom – mondtam halkan.

A következő hetekben minden megváltozott. Az új főnök – egy fiatal férfi, Tamás – hozta az új szabályokat. Egyre kevésbé éreztem magam otthon a munkahelyemen. Végül egy év múlva felmondtam.

Otthon próbáltam helytállni: főztem, takarítottam, vittem-hozta a gyerekeket, segítettem anyámnak. Gábor végül talált egy stabilabb állást, de sosem beszéltünk arról, mi lett volna ha…

Az évek teltek. Zsófi kamasz lett, Marci iskolás. Egyre többször éreztem magam feleslegesnek. A barátnőim karriert csináltak: Erika ügyvéd lett, Ildi saját vállalkozást indított. Én meg csak néztem a Facebookon a sikereiket.

Néha Gábor is odaszúrt egy-egy megjegyzést:

– Ha te is dolgoznál rendesen, most lehetne új autónk.

Vagy amikor anyám beteg lett:

– Jó, hogy legalább te ráérsz vigyázni rá.

Egyik este Zsófi sírva jött haza:

– Anya, én nem akarok olyan lenni, mint te! Nem akarok lemondani az álmaimról!

Ez úgy fájt, mintha arcul csaptak volna. Napokig nem tudtam aludni. Vajon tényleg elpazaroltam az életem? Vajon tényleg csak egy senki vagyok?

Aztán megszületett az unokám: Lili. Amikor először tartottam a karomban, valami megváltozott bennem. Lili mindig hozzám bújt. Egyik délután együtt rajzoltunk, amikor azt mondta:

– Mama, te vagy az én hősöm! Mert mindig itt vagy nekem.

Először csak nevettem rajta. De aztán elgondolkodtam: lehet, hogy amit én áldozatnak éltem meg, az valójában ajándék volt másoknak?

Egy vasárnap délután összegyűlt a család nálunk. Zsófi már felnőtt nő volt, Lilit ringatta az ölében.

– Tudod anya – mondta halkan –, most már értem, miért tetted azt akkor… Sajnálom, hogy nem láttam át korábban.

A szemem megtelt könnyel. Talán mégsem volt hiábavaló mindaz a sok lemondás.

Most itt ülök az ablakban és nézem az alkonyatot. Vajon hány nő van még Magyarországon, aki csendben feladja önmagát másokért? És vajon mikor tanuljuk meg igazán értékelni egymást?