Félek a lányom boldogságáért: Vajon a vejem tényleg kitart mellette?

– Anyu, ne szólj bele! – csattant fel Zsófi, miközben az ajtót becsapta maga mögött. A hangja még mindig visszhangzott a folyosón, én pedig ott álltam a konyhában, remegő kézzel szorítva a bögrét. Gábor, a vejem, csak némán nézett rám, mintha bocsánatot akarna kérni Zsófi helyett is.

Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán már akkor, amikor az orvos 35 évesen rám nézett és azt mondta: „Sajnálom, de önnek soha nem lehet gyermeke.” Az a nap örökre beleégett az emlékezetembe. Lászlóval, a férjemmel összetörve mentünk haza. Aztán mégis megtörtént a csoda: Zsófi megfogant. Az első sírása, az első lépései – minden pillanatot kincsnek éreztem.

De ahogy nőtt, egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. Zsófi mindig is makacs volt, akaratos és érzékeny. Már óvodában is ő volt az, aki nem akart beállni a sorba, aki hisztizett, ha valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna. Az iskolában sem volt könnyebb: tanárok panaszkodtak rá, barátai jöttek-mentek. Én pedig minden este imádkoztam, hogy egyszer majd megtalálja a helyét.

Aztán jött Gábor. Egy csendes, visszahúzódó fiú volt, aki mindig mosolygott Zsófira. Az első találkozásunkkor azt hittem, végre valaki, aki megérti őt. De mostanra egyre gyakrabban látom Gábort fáradtnak, megtörtnek. Néha úgy érzem, mintha csak sodródna az eseményekkel.

Egyik este vacsora közben Zsófi újra kiabálni kezdett:
– Miért kell mindig mindent megkérdezned tőlem? Nem vagyok már gyerek!
Gábor próbálta csitítani:
– Zsófi, anyukád csak aggódik érted.
– Nem kell aggódnia! – vágta rá Zsófi.
Én csak ültem ott némán, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

László később odalépett hozzám:
– Ne vedd magadra. Zsófi mindig ilyen volt.
– De mi lesz így velük? – suttogtam vissza. – Gábor meddig fogja ezt bírni?

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Hallottam, ahogy Gábor halkan beszél telefonon az anyjával:
– Néha úgy érzem, mintha semmi sem lenne elég jó neki…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsófi nehéz természetű, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli Gábort.

Egy vasárnap reggel Zsófi sírva jött le a lépcsőn:
– Anyu… félek, hogy Gábor el fog hagyni.
Leültem mellé és átöleltem.
– Miért gondolod ezt?
– Mert mindig csak veszekedünk… és látom rajta, hogy fáradt.
– Szereted őt?
– Nagyon…
– Akkor beszéljetek róla. Próbáljatok változtatni.

Aznap este Gábor leült mellém a teraszon.
– Tudja… néha úgy érzem, mintha nem lennék elég jó Zsófinak. Próbálok mindent megtenni érte, de sokszor csak falakba ütközöm.
– Gábor – mondtam halkan –, én is aggódom értetek. De tudom, hogy szereted őt. És azt is tudom, hogy Zsófi nem könnyű eset…
Elmosolyodott.
– Nem adom fel könnyen. De néha jó lenne egy kis segítség…

Azóta próbálok kevésbé beleszólni az életükbe. Nehéz visszafogni magam – anyaként mindig segíteni akarok. De talán most már tényleg rajtuk múlik minden.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e mindent? Lehet-e valaki túlzottan szerető anya? És vajon Gábor tényleg ki fog tartani Zsófi mellett egy életen át?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet bírni egy ilyen kapcsolatban? És hol van az a pont, amikor már nem segít semmilyen szeretet vagy türelem?