Félelem a Fiam Jövőjéért: Egy Örökség, Egy Család, és Egy Döntés Terhe
– Nem értem, miért nem örülsz velem együtt! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a tenyerét. Az arca kipirult, szemeiben egyszerre csillogott izgatottság és sértettség. – Ez az örökség mindent megváltoztathat! Végre felújíthatjuk a lakást, új konyhabútort vehetünk, sőt, talán még egy erkélyt is építhetünk!
Én csak ültem ott, a kezem remegett a bögre körül. A kávé már kihűlt. – Gábor, ez nem a mi lakásunk. Ez az anyukádé. Mi csak lakunk itt. Mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy eladja? Vagy ha valami történik vele? – próbáltam halkan beszélni, de a hangom elárulta a félelmemet.
– Ne légy már ilyen kishitű! Anyám sosem tenné ezt velünk. És különben is, most végre van pénzünk! – legyintett.
Aztán hirtelen elhallgatott. Tudta ő is, hogy igazam van. De nem akarta beismerni. Az örökség – 50 millió forint – az én nevemen volt, apám halála után kaptam. Gábor azonnal számolni kezdett: mennyi kellene a felújításra, mennyi maradna autóra, mennyit lehetne félretenni. Én viszont csak egy dolgot láttam: a fiamat, Marcellt, ahogy ott ül az asztalnál, és hallgatja a vitánkat.
Gábor előző házasságából két gyereke is van: Dóri és Ákos. Ők minden második hétvégén nálunk vannak. Szeretem őket, de sosem éreztem magam igazán családtagnak mellettük. Az anyjuk gyakran ír üzenetet Gábornak: „Ne felejtsd el, hogy Dórinak új cipő kell! Ákosnak meg fizetni kellene az angol különórát!” Gábor mindig fizetett. Néha többet is, mint amit kellett volna.
Az örökség hírére Dóri anyja is felhívott. – Hallottam, hogy nagy pénzhez jutottatok – mondta gúnyos hangon. – Remélem, gondolsz majd a gyerekeidre is.
Ettől végképp összeszorult a gyomrom. Marcell csak tízéves. Mi lesz vele, ha egyszer Gábor már nem lesz mellettünk? Mi lesz az én pénzemmel? Vajon Gábor tényleg csak ránk gondol? Vagy az ő „első” családja mindig fontosabb lesz?
Egy este Marcell bejött hozzám a szobába. – Anya, miért veszekedtek mindig apával? – kérdezte halkan.
Leültem mellé az ágyra. – Nem veszekszünk, csak… néha nehéz megbeszélni a dolgokat. Tudod, mindenki azt szeretné, ha jó lenne neked.
– De én csak azt akarom, hogy ne legyetek szomorúak – suttogta.
Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, Gábor horkolt mellettem. Az agyam zakatolt: mi lenne a helyes döntés? Ha most belemegyek a felújításba, elveszítem a biztonságot Marcell számára. Ha nemet mondok, Gábor talán sosem bocsát meg.
Másnap reggel Gábor anyja is beszállt a vitába. – Drágám, ez egy lehetőség! A lakás úgyis rád száll majd egyszer! Ne aggódj annyit! – mondta mosolyogva.
De én tudtam: semmi sem biztos ebben az életben. Egyik nap még minden rendben van, másnap már mindent elveszíthetsz.
Aztán jött egy újabb csavar: Dóri anyja ügyvédhez fordult. Azt állította, hogy az örökség „közös vagyonnak” számít, és követelte, hogy Gábor fizessen nagyobb gyerektartást. Az ügyvédem szerint viszont az örökség kizárólag engem illet.
Gábor dühös lett. – Ez már nevetséges! Az én pénzemmel akarnak zsarolni!
– Ez NEM a te pénzed! – kiabáltam vissza először az életben igazán hangosan.
Csend lett. Marcell az ajtóban állt, könnyes szemmel.
Azóta minden nap egy harc: harc Gáborral, harc Dóri anyjával, harc önmagammal. Próbálom védeni Marcell jövőjét, de közben elveszítem azt az embert, akit valaha szerettem?
A barátnőim szerint tartsak ki: „Ez a te pénzed! Gondolj Marcellre!” Anyám szerint engedjek: „Egy család vagyunk!”
De ki vagyok én ebben az egészben? Egy anya? Egy feleség? Egy ellenség?
Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben félsz tőle? És vajon meddig kell feláldoznom magam másokért?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kockáztatni mindent egy családért?