Feleségem harca a GYES-szel: Egy szerepcsere, ami mindent felforgatott
– Nem bírom tovább, András! – Zsófi hangja remegett, miközben a konyhaasztalnál ült, a könnyeit törölgetve. Az ablakon túl szürke, esős márciusi reggel volt, a lakásban pedig fojtogató csend. A kislányunk, Lili, épp elaludt, de a feszültség köztünk tapintható volt.
Hat hónapja született meg Lili. Azóta minden nap ugyanaz: pelenkázás, etetés, altatás, mosás, főzés. Zsófi korábban pörgős munkahelyen dolgozott egy reklámügynökségnél, imádta a kihívásokat, az embereket, a nyüzsgést. Most viszont csak a négy fal és én vagyok neki társaság. Egyre többször kapom rajta, hogy órákig bámulja az ablakot vagy némán ül a kanapén, miközben Lili sírásától már szinte összerándul minden idegszála.
– Próbálok segíteni – mondtam halkan. – De nem tudom, mit csináljak másképp.
– Nem érted! – csattant fel. – Te elmész dolgozni, emberekkel beszélsz, van életed! Nekem csak ez maradt…
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Tudtam, hogy igaza van. Próbáltam esténként átvenni tőle Lilit, hogy pihenhessen, de láttam rajta: ez nem elég. Egy este azt mondtam neki:
– Mi lenne, ha hétvégén szerepet cserélnénk? Te elmész otthonról, én pedig egész nap Lilit nézem.
Zsófi először csak nézett rám hitetlenkedve. Aztán bólintott.
Szombat reggel Zsófi felvette a kabátját és szó nélkül elment. Én ott maradtam Lili mellett – és már tíz perc múlva kétségbeestem. Lili sírt, nem akarta meginni a tápszert, bepisilt a ruhájába, én pedig bénultan álltam felette. A mosógép pittyegett, közben a telefonomon üzenetek jöttek a munkahelyről. Mire dél lett, úgy éreztem magam, mint akit ledaráltak.
Zsófi este hazaért. Láttam rajta: kipirult az arca, mintha visszatért volna belé az élet. De amikor meglátta a káoszt és az én kimerült arcomat, csak legyintett.
– Na ugye! – mondta keserűen. – Most már érted?
A következő hetekben egyre többször cseréltünk szerepet hétvégente. De valahogy sosem lett jobb. Zsófi egyre ingerültebb lett velem és Lilivel is. Egyik este kiabálni kezdett:
– Nem vagyok jó anya! Nem bírom ezt tovább! Miért nem lehet visszamenni dolgozni?
Anyósom is beleszólt:
– Zsófikám, minden nő végigcsinálja ezt! Neked is menni fog!
Én próbáltam közvetíteni:
– Anyu, kérlek… Zsófinak most támogatás kell, nem ítélkezés.
De Zsófi csak még jobban bezárkózott. Már nem beszélt velem sem igazán. Éjszakánként sírva feküdt az ágyban mellettem. Éreztem: elveszítem őt.
Egyik este leültem mellé.
– Szeretlek – mondtam halkan. – De félek, hogy szétesünk.
Zsófi rám nézett könnyes szemmel.
– Én is szeretlek… de nem tudom, hogyan tovább. Mintha minden nap egy sötét gödörben lennék.
Aztán egy nap Zsófi eltűnt pár órára. Csak egy üzenetet hagyott: „Szükségem van egy kis időre.” Kétségbeesetten hívtam fel a barátnőjét, Katát.
– Nálam van – mondta Kata nyugodtan. – Beszélgetünk. Ne aggódj.
Aznap este Zsófi hazajött és leült velem beszélgetni.
– András… segítséget kell kérnem. Nem megy egyedül.
Először ijedtem meg igazán. De aztán rájöttem: ez az első lépés lehet kifelé ebből a gödörből.
Elkezdtünk pszichológushoz járni együtt is és külön is. Zsófi lassan megtanulta elfogadni: nem attól lesz jó anya, ha mindig mindent tökéletesen csinál. Én pedig megtanultam: nem elég csak segíteni akarni – néha csak hallgatni kell és ott lenni.
A családunk még mindig törékeny. Vannak jobb és rosszabb napok. De most már tudjuk: nem vagyunk egyedül.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány család küzd ezzel csendben Magyarországon? Miért hisszük azt, hogy mindent kibírunk segítség nélkül? Ti mit tennétek a helyemben?