„Féltem, hogy már nem szeretsz” – Egy titok, ami mindent megváltoztatott
– Mit csinálsz itthon ilyen korán, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben próbáltam elrejteni a karjaimat a bő póló ujjai alá. A kulcs zörgése még visszhangzott a fejemben, ahogy váratlanul belépett a lakásba. Az arca először meglepett volt, aztán valami furcsa aggodalom suhant át rajta.
– Zsófi, minden rendben? Olyan sápadt vagy… – közelebb lépett, én pedig hátráltam egy lépést. A szívem hevesen vert, mintha lebukni készülnék valami bűntett miatt.
Nem volt bűntett. Csak egy titok, amit évek óta cipeltem magamban. Egy betegség, amitől rettegtem, hogy egyszer majd mindent elvesztek: a férjemet, a családomat, önmagamat.
A karomon ott sorakoztak a vöröses-lilás foltok, amiket már nem tudtam tovább sminkkel vagy hosszú ujjú ruhákkal elrejteni. Az autoimmun betegségem lassan, alattomosan vette át az irányítást a testem felett. Először csak fáradékony voltam, aztán jöttek a kiütések, végül az ízületi fájdalmak. De sosem mondtam el Andrásnak. Féltem, hogy ha megtudja, már nem fog rám ugyanúgy nézni.
– Mi történt veled? – kérdezte halkan, és láttam rajta, hogy próbálja megérteni a helyzetet.
– Semmi… csak egy kis allergia – hazudtam reflexből, de már magam sem hittem el.
András leült mellém a kanapéra. Megfogta a kezemet, és éreztem, ahogy a könnyeim lassan kibuggyannak.
– Zsófi… kérlek, mondd el az igazat. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Nem akarom, hogy egyedül cipeld ezt.
A szavak úgy törtek fel belőlem, mint egy régóta elfojtott vulkán kitörése:
– Autoimmun betegségem van. Már három éve tudom. De féltem… féltem, hogy ha megtudod, már nem szeretsz majd úgy… hogy terhet jelentek neked…
András arca megkeményedett egy pillanatra, majd szomorúság és együttérzés váltotta fel.
– Miért gondolod ezt? Hogy gondolhattad, hogy emiatt elhagylak? – kérdezte rekedten.
– Mert látom magamon a változásokat. Már nem vagyok az a nő, akit feleségül vettél. Nézd meg a kezemet! Nézd meg az arcomat! – zokogtam.
– Én téged szeretlek. Nem csak a testedet vagy az arcodat. Hanem azt a nőt, aki vagy. Aki mindig nevetni tudott még akkor is, amikor minden összedőlt körülötte. Aki mellettem állt akkor is, amikor elvesztettem az állásomat. Most én akarok melletted állni.
A könnyeim között először éreztem megkönnyebbülést. De a félelem nem múlt el teljesen. Vajon tényleg képes lesz-e így szeretni engem? Vajon kibírja-e majd a mindennapi nehézségeket?
Aznap este hosszú beszélgetés vette kezdetét. Elmondtam neki mindent: az orvosi vizsgálatokat, a gyógyszereket, a fájdalmat és a szégyent is. András csendben hallgatott végig, néha megszorította a kezemet.
Másnap reggel anyám hívott telefonon.
– Zsófi, miért nem jössz át mostanában? Már hetek óta nem láttalak! – szólt bele aggódó hangon.
– Anyu… mostanában nem voltam jól – mondtam halkan.
– Mi bajod van? – kérdezte rögtön.
– Majd átmegyek és elmondom – sóhajtottam.
Aznap délután András velem tartott anyámhoz. Leültünk az asztalhoz, és én újra elmondtam mindent. Anyám először ledöbbent, aztán sírva fakadt.
– Miért nem szóltál hamarabb? Segíthettünk volna! – zokogta.
– Mert szégyelltem magam… és féltem…
A családi vacsora aznap este csendesebb volt a megszokottnál. A testvérem, Gergő is ott volt. Ő mindig is szókimondó volt:
– Zsófi, te mindig mindent magadba fojtasz! Miért nem bízol bennünk?
– Nem akartam terhet rakni rátok – válaszoltam halkan.
A következő hetekben lassan elkezdtem elfogadni magamat. András minden orvosi vizsgálatra elkísért. Néha veszekedtünk is – főleg amikor rosszabb napjaim voltak –, de mindig ott volt mellettem.
Egyik este András odahúzott magához:
– Tudod, Zsófi… lehet, hogy most nehezebb lesz minden. De én nem azért vagyok veled, mert tökéletes vagy. Hanem mert szeretlek.
A szavai lassan gyógyították azt a sebet bennem, amit évekig hordozgattam.
Most már tudom: nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy szeressenek. De vajon hányan élnek még így titkokkal? Hányan félnek attól, hogy ha megmutatják az igazi arcukat, már nem lesznek szerethetők?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg mernétek mutatni magatokat azoknak, akiket szerettek?