Férjem titkos élete: Egy elfelejtett ebédjegy mindent felfedett
– Zsolt, miért nem használtad el az ebédjegyeket? – kérdeztem egy szerdai estén, miközben a hűtőben kotorásztam. A hangom remegett, de próbáltam nyugodtnak tűnni. Zsolt csak vállat vont, és a telefonját bámulta.
– Nem volt rá szükség – felelte kurtán, mintha ezzel minden el lenne intézve.
De nem volt. Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim körbe-körbe jártak: miért nem fogy a közös számlánkról a pénz, ha minden nap dolgozik? Miért tűnik mindig jóllakottnak, amikor hazaér? És miért érzem azt, hogy valami nincs rendben?
A nevem Katalin. Harmincnyolc éves vagyok, két gyermek édesanyja, és úgy hittem, ismerem a férjemet. Zsolttal tizenöt éve vagyunk házasok. Együtt vettük meg ezt a panel lakást Zuglóban, együtt neveltük fel Dórit és Mátét. Azt hittem, nincsenek titkaink egymás előtt.
Aznap este, amikor Zsolt már aludt, elővettem a telefonját. Nem szoktam ilyet tenni, de most valami belülről hajtott. Megnéztem az üzeneteit, de semmi gyanúsat nem találtam. Aztán rákerestem a munkahelyére – egy nagy logisztikai cégre, ahol állítólag raktárvezető volt. Az oldalukon azonban nem szerepelt a neve a dolgozók között.
Másnap reggel, miközben a gyerekek reggelijét készítettem, újra próbáltam beszélni vele.
– Zsolt, tényleg minden rendben van a munkahelyeden?
– Persze – felelte gyorsan. – Csak sok a stressz mostanában.
De a tekintete elkerülte az enyémet.
Aznap elvittem Mátét iskolába, aztán nem mentem be dolgozni. Úgy döntöttem, utánajárok a dolgoknak. Elmentem ahhoz a céghez, ahol Zsolt állítólag dolgozott. A portás hosszan nézett rám.
– Zsolt? Nem ismerős a név. Itt nincs ilyen nevű raktárvezető.
A gyomrom összeszorult. Hazamentem, és egész nap sírtam. A világom darabokra hullott.
Este Zsolt későn ért haza. Amikor belépett az ajtón, már vártam rá.
– Hol voltál? – kérdeztem remegő hangon.
– Dolgoztam – felelte automatikusan.
– Ne hazudj! Tudom, hogy nem dolgozol ott! – kiáltottam rá.
Zsolt arca elsápadt. Leült az asztalhoz, és fejét a kezébe temette.
– Kati… elvesztettem az állásomat három hónapja. Nem mertem elmondani neked. Minden reggel elmentem itthonról, de csak bolyongtam a városban… néha beültem egy olcsó kifőzdébe ebédelni… – hangja megtört volt.
– És miből fizetted az ebédet? – kérdeztem döbbenten.
– Eladtam néhány dolgot… a biciklimet… az órámat…
Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akit azt hittem, ismerek.
A következő hetek pokoliak voltak. Zsolt próbált munkát találni, de sehol sem vették fel – túl idősnek tartották vagy túlképzettnek. Egyre feszültebb lett itthon a légkör. Dóri sírva kérdezte: „Anya, apa miért ilyen szomorú mindig?”
Anyám azt mondta: „Kati, egy férfi büszkesége mindennél fontosabb. Ne bántsd őt!” De én dühös voltam. Dühös rá, hogy hazudott nekem; dühös magamra, hogy nem vettem észre hamarabb; dühös a világra, ami ilyen helyzetbe hozott minket.
Egy este Zsolt összepakolt néhány ruhát.
– Elmegyek pár napra anyámhoz – mondta halkan. – Szükségem van egy kis időre.
A gyerekek zokogtak. Én csak álltam ott némán; nem tudtam visszatartani.
Az üresség maradt utána. Hetekig csak robotpilóta üzemmódban éltem: dolgoztam, főztem, tanultam a gyerekekkel. Néha felhívott Zsolt anyja: „Kati, Zsolt nagyon maga alatt van.”
Végül egy vasárnap délután visszajött. Leültünk beszélgetni.
– Sajnálom – mondta könnyes szemmel. – Féltem attól, hogy csalódást okozok neked… hogy már nem leszek elég jó férj vagy apa.
– Nem az állásod miatt szeretlek – suttogtam –, hanem azért, aki vagy… De kérlek, soha többé ne hazudj nekem!
Azóta próbáljuk újraépíteni az életünket. Zsolt végül talált munkát egy kisebb cégnél – kevesebb pénzért ugyan, de legalább őszintén élhetünk egymás mellett.
Néha még mindig eszembe jut az a három hónap hazugság és félelem. Vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hányan félnek attól, hogy elveszítik szeretteik bizalmát egy nehéz helyzet miatt?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora hazugságot? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?