Fiam döntése: Egy esküvő, ami szétszakítja a családot

– Nem fogod megérteni, anya! – kiáltotta Gergő, miközben az ajtófélfának támaszkodott, és a tekintete egyszerre volt dacos és könyörgő. – Szeretem őt, és kész! Nem érdekel, hogy mit gondolsz róla!

A szívem összeszorult. Ott álltam a konyhában, a kezem remegett a mosogatórongyon. Azt hittem, hogy mindent jól csináltam: szerető anya voltam, mindig támogattam Gergőt, még akkor is, amikor a gimnáziumban megbukott matekból, vagy amikor az első munkahelyéről kirúgták. De most… most úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

– Gergő, kérlek… – próbáltam halkan, de a hangom elcsuklott. – Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy boldog legyél. Csak… Dóra nem illik hozzád. Látod te is, mennyire más világban éltek! Az ő családja…

– Ne kezdjük megint! – vágott közbe. – Dóra családja rendes emberek. Nem tehetnek róla, hogy nem olyanok, mint mi. És különben is, miért baj az, ha valaki más?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Emlékszem arra a napra, amikor először mutatta be Dórát. Egy szürke novemberi délután volt. Dóra csendben ült az asztalnál, alig szólt hozzánk. Az anyja egyedül nevelte fel három testvérével együtt egy panelban Újpesten. Nem voltak gazdagok, de még csak középosztálybeliek sem. Én mindig arra törekedtem, hogy Gergőnek mindene meglegyen: különórák, nyelvtanulás, utazások. Dóra viszont mintha egy másik világból jött volna.

Azóta is minden találkozásunk feszültséggel telt. Dóra sosem nézett a szemembe igazán, mintha szégyellte volna magát előttem. Én pedig nem tudtam elengedni az előítéleteimet. A férjem, Laci mindig azt mondta: „Hagyd már békén őket! A fiad felnőtt ember.” De én csak azt láttam, hogy Gergő egyre távolabb kerül tőlem.

Aztán jött az a bizonyos este. Gergő hazajött, és leültetett minket a nappaliban.

– Szeretném bejelenteni, hogy eljegyeztem Dórát – mondta halkan.

Laci rám nézett, én pedig éreztem, ahogy elönt a düh és a kétségbeesés.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – tört ki belőlem. – Gergő, gondold át még egyszer! Ez az egész… túl gyors! Nem is ismered igazán azt a lányt!

– De igenis ismerem! – vágott vissza. – És szeretem! Miért nem tudod elfogadni?

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. Laci próbált vigasztalni.

– Engedd el! – mondta halkan. – Ha most ellene fordulsz, örökre elveszíted.

De hogyan engedhettem volna el? Hiszen egész életemben azért dolgoztam, hogy Gergőnek jobb legyen. Hogy ne kelljen nélkülöznie semmit. Hogy olyan társat találjon magának, aki méltó hozzá.

A következő hetekben minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollott. Gergő egyre kevesebbet járt haza. Amikor mégis hazajött, csak Dóráról beszélt – vagy épp hallgatott róla mélyen.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk Dóra is.

– Jó estét kívánok – mondta halkan.

Éreztem rajta a feszültséget. Leültünk az asztalhoz. Hosszú percekig csak csend volt közöttünk.

– Tudom, hogy nem kedvel engem – szólalt meg végül Dóra. – De én tényleg szeretem Gergőt. És ő is engem. Nem akarom elvenni önöktől…

A hangja megremegett.

– Csak azt szeretném kérni… próbáljon meg bízni bennem.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az akadálya Gergő boldogságának?

Az esküvő közeledtével egyre inkább elszigetelődtem. A barátnőim mind azt mondták: „Ne aggódj! Majd rájön a fiad is, hogy hibázott.” De én már nem voltam biztos benne.

Az esküvő napján végig sírtam a templomban. Amikor Gergő rám nézett az oltár előtt, láttam benne a fájdalmat és a reményt is egyszerre.

A lagzi alatt Dóra odajött hozzám.

– Köszönöm, hogy eljött – mondta halkan.

Akkor először éreztem úgy: talán én tévedtem eddig. Talán tényleg csak féltettem Gergőt… de lehet, hogy ezzel majdnem mindent elveszítettem.

Most itt ülök a nappaliban egyedül, és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehet-e újrakezdeni egy anya-fiú kapcsolatot ennyi fájdalom után? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak az számít, hogy boldog legyen a gyermekünk – még akkor is, ha nekünk fáj?