„Fiam, miért nem szólsz hozzám?” – Egy anya küzdelme a múlt árnyékaival

– Marci, kérlek, csak hallgass meg! – hangom remeg, miközben az ajtó előtt állok. A kilincs hideg a tenyerem alatt, de nem merem lenyomni. Odabentről csak a billentyűzet halk kopogása hallatszik, semmi más. Már hetek óta nem beszélünk egymással rendesen. A szavak, amiket évekkel ezelőtt mondtam neki, most is ott visszhangzanak a fejemben: „Miért nem tudsz végre normális lenni?” Akkor dühös voltam, fáradt és csalódott. Most már tudom, mennyire fájtak neki ezek a mondatok.

A férjem, Gábor már rég elköltözött. Marci akkor tizennégy volt, most tizennyolc. Azóta csak ketten vagyunk ebben a nagy, csendes lakásban Zuglóban. A válás után mindketten elvesztettük önmagunkat. Én a munkába menekültem – reggeltől estig az irodában ültem, hogy ne kelljen szembenéznem az ürességgel. Marci pedig bezárkózott a saját világába: számítógép, fejhallgató, online barátok. Néha úgy érzem, mintha egy idegennel élnék együtt.

– Anya, hagyj békén! – kiált ki végül Marci, amikor megpróbálok bemenni hozzá. Hangjában ott van minden harag és fájdalom, amit az évek során összegyűjtöttünk. Visszahúzom a kezem az ajtóról.

Azt mondják, az idő mindent begyógyít. De mi van akkor, ha csak mélyíti a sebeket? Emlékszem, amikor kicsi volt, minden este együtt olvastunk mesét. Most már azt sem tudom, mi érdekli igazán. Próbáltam beszélgetni vele: „Mi újság az iskolában?”, „Van valami baj?” – de mindig csak egy-egy szóval válaszolt, vagy vállat vont.

Egyik este, amikor későn értem haza, egy üzenet várt az asztalon: „Ne várj rám vacsorára.” Elment valahová a barátaival. Egész éjjel nem aludtam. Féltettem őt – de leginkább attól féltem, hogy végleg elveszítem.

Másnap reggel próbáltam újra közeledni hozzá:
– Marci, beszélhetnénk egy kicsit?
– Nincs miről beszélni – felelte halkan, miközben a cipőjét húzta.
– Tudom, hogy haragszol rám…
– Nem haragszom. Csak… fárasztó ez az egész.

Ott állt előttem: magasabb nálam, de mégis olyan törékenynek tűnt. Meg akartam ölelni, de visszahúzódtam. Féltem, hogy eltaszít magától.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Zsuzsa kolléganőm egyszer félrehívott:
– Judit, minden rendben otthon?
– Nem igazán… Marci nem beszél velem.
– Próbáltad elmondani neki, hogy mennyire szereted?
– Nem tudom, hogyan kezdjem…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán tényleg sosem mondtam ki igazán. Mindig csak elvártam tőle dolgokat: jó jegyeket, rendet a szobájában, fegyelmet. De azt sosem mondtam neki: „Büszke vagyok rád.”

Egyik este elhatároztam, hogy írok neki egy levelet. Leültem a konyhaasztalhoz, és remegő kézzel kezdtem írni:
„Kedves Marci! Tudom, hogy sokszor hibáztam. Sajnálom, ha megbántottalak. Szeretném újrakezdeni veled mindent…”

A levelet becsúsztattam az ajtó alatt. Másnap reggel eltűnt onnan – de Marci nem szólt semmit.

A hétvégén váratlanul becsöngetett Gábor. Régóta nem láttam ilyen feszültséget Marciban:
– Minek jöttél? – kérdezte tőle dühösen.
– Csak látni akartalak titeket – felelte Gábor zavartan.
– Most már késő! – csapta be maga mögött a szobaajtót Marci.

Ott álltunk ketten Gáborral a folyosón. Ő is sírt.
– Judit… mit rontottunk el?
– Nem tudom – suttogtam.

Aznap este Marci kijött a szobájából. Leült mellém a kanapéra – először hónapok óta.
– Anya… olvastam a leveledet.
A szívem hevesen vert.
– Sajnálom… mindent – mondtam halkan.
– Én is sajnálom… csak… néha úgy érzem, mintha nem is ismernél engem.
– Szeretnélek megismerni újra – néztem rá könnyes szemmel.

Hosszú csend következett. Aztán Marci megszorította a kezem.
– Talán… kezdhetnénk valamit együtt csinálni? Mint régen?
– Persze! Mit szeretnél?
– Nem tudom… talán főzhetnénk valamit együtt…

Aznap este együtt főztünk paprikás krumplit. Sokat nevettünk – ügyetlenek voltunk mindketten. De valami megmozdult bennünk: egy új kezdet reménye.

Tudom, hogy hosszú út áll még előttünk. A múlt árnyai nem tűnnek el egyik napról a másikra. De hiszem, hogy ha őszinték vagyunk egymással és merünk bocsánatot kérni – talán újra egymásra találhatunk.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban ülnek most is egymás mellett ilyen csendben? Hányan várják azt az első lépést? Vajon elég bátorság kell hozzá – vagy csak egyetlen kimondott szó?