Fiam visszaköltözik: Egy ház, két generáció, számtalan feszültség

– Anyu, muszáj lesz… nincs más választásunk – mondta Zoli, miközben az előszobában állt, a hangjában kétségbeesés és szégyen keveredett. A menye, Dóri, csendben szorongatta a kezében a kislányuk kabátját. Az unokáim, Panni és Marci, egymás mellett álltak, és zavartan néztek rám. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem mondhatok nemet. Mégis, ahogy végignéztem rajtuk, egy pillanatra elöntött a harag: miért mindig nekünk kell mindent megoldani?

A férjem, László csak annyit mondott halkan: – Majd megoldjuk valahogy. – De a hangja nem volt meggyőző. Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan fogunk négy felnőtt és két gyerek elférni ebben a két szobában. Az én kis zugom, ahol esténként olvasni szoktam, most majd Pannié lesz. A nappaliban Zoliék alszanak majd kihúzható kanapén. Minden zugot be kell áldozni.

Másnap reggel Dóri odajött hozzám a konyhába. – Andi néni… tudom, hogy ez most nehéz lesz mindenkinek. Megpróbálunk minél kevesebb gondot okozni. – Próbáltam mosolyogni rá, de éreztem, hogy a mosolyom inkább grimasz lett. – Nem baj, Dóri – mondtam halkan –, család vagyunk.

Az első napokban mindenki igyekezett alkalmazkodni. Zoli segített a kertben, Dóri főzött, én próbáltam rendet tartani. De hamarosan előjöttek az apróbb súrlódások. Egyik este László szóvá tette:

– Már megint üres a hűtő! Ki ette meg az utolsó szelet sonkát?

Zoli vállat vont: – A gyerekek éhesek voltak.

– De hát én is dolgozom egész nap! – fakadt ki László.

A feszültség egyre nőtt. Mindenki idegesebb lett. Panni sírt, mert nem találta a kedvenc játékát; Marci hisztizett az esti fürdésnél; Dóri egyre többször vonult ki az udvarra telefonálni az anyjával; Zoli pedig esténként csak ült a konyhaasztalnál és bámulta a poharát.

Egyik este nem bírtam tovább:

– Zoli! Nem lehetne, hogy legalább hétvégén elmenjetek egy kicsit sétálni? Kell egy kis nyugalom!

Zoli rám nézett, és olyan szemrehányóan mondta:

– Anyu, te mindig csak panaszkodsz! Mi is szenvedünk!

A könnyeim kicsordultak. – Én csak… én csak szeretném, ha mindenki jól lenne – suttogtam.

Aznap éjjel Lászlóval ültem a konyhában.

– Mi lesz így velünk? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom – felelte fáradtan –, de nem hagyhatjuk őket az utcán.

Aztán jött az igazi törés. Egy vasárnap reggel Dóri anyja felhívott:

– Andi, nem lehetne, hogy Zoliék inkább hozzánk költözzenek? Nálunk is van hely.

Dóri hallotta a beszélgetést és kiborult:

– Anyu! Nem akarok visszamenni! Ott sosem éreztem magam otthon!

Zoli is belekeveredett:

– Miért kell mindig választani? Miért nem lehet egyszerűen együtt élni?

Éreztem, hogy mindjárt felrobbanok.

– Mert ez nem olyan egyszerű! Ez itt nem egy nagy villa! Ez egy régi parasztház két szobával! – kiabáltam.

A gyerekek sírni kezdtek. László becsapta maga mögött az ajtót és elment sétálni.

Aznap délután leültem Zolival beszélgetni.

– Fiam… tudod te is, hogy egyszer majd tiétek lesz ez a ház fele. De most… most még mi élünk itt. Nekünk is kell egy kis tér.

Zoli lehajtotta a fejét.

– Tudom, anya… de most nincs más választásunk.

Napokig feszült csend volt köztünk. Mindenki kerülte a másikat. Aztán lassan elkezdtünk kompromisszumokat kötni: beosztottuk a fürdőszoba használatát; közösen főztünk; Zoliék hétvégente elmentek kirándulni a gyerekekkel; én pedig igyekeztem nem minden apróságon fennakadni.

De a feszültség ott maradt a levegőben. Egy este László így szólt:

– Andi… lehet, hogy el kellene gondolkodnunk azon, hogy eladjuk ezt a házat és veszünk két kisebbet. Egyet nekik, egyet magunknak.

Sokáig ültem csendben. Vajon tényleg ez lenne a megoldás? Vagy csak menekülünk egymás elől?

Most itt ülök az ablakban és nézem az unokáimat játszani az udvaron. Vajon hol rontottuk el? Lehet-e úgy együtt élni több generációnak egy fedél alatt, hogy mindenki boldog legyen? Vagy csak áltatjuk magunkat azzal, hogy a család mindent kibír?