„Fizessük külön?” – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Fizessük külön? – kérdezte Gergő, miközben a pincér letette elénk a számlát. A villámcsapás erejével ért a kérdés. Egy pillanatra megállt bennem a levegő, a villa a kezemben megremegett. Az egész este alatt azt hittem, hogy minden rendben van: jól beszélgettünk, nevettünk, még a kedvenc boromat is ő választotta ki. De most, ebben a pillanatban, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közénk.

Nem a pénz miatt. Hanem mert úgy éreztem, valami fontosat árult el magáról. Vagy talán rólam? Hirtelen eszembe jutottak anyám szavai: „Egy férfi, aki nem tudja eldönteni, hogy meghívjon-e egy vacsorára, az másban sem lesz határozott.” Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt tőle, miközben apám csendben bólintott a háttérben. Mindig azt hittem, hogy ezek csak régi beidegződések, de most, hogy ott ültem Gergővel szemben, hirtelen minden értelmet nyert.

– Persze – mondtam végül, próbálva mosolyogni, de éreztem, hogy valami eltört bennem. Gergő zavartalanul elővette a telefonját, és elkezdte számolni, ki mennyit fogyasztott. – A borból te ittál többet – jegyezte meg félhangosan. Egy pillanatra elöntött a harag. Tényleg ezen múlik minden? Egy pohár boron?

A vacsora után sétáltunk a Duna-parton. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de Gergő mintha észre sem vette volna a feszültséget. – Tudod, szerintem így igazságos – mondta hirtelen. – Nem akarom, hogy úgy érezd, tartozol nekem valamivel. – De én nem éreztem így. Sőt, inkább azt éreztem, hogy valami elveszett. Egy gesztus, egy apró figyelmesség, ami talán nem is a pénzről szól, hanem arról, hogy valaki akar-e adni, vagy csak számolgat.

Hazafelé a villamoson a telefonomat bámultam. A barátnőm, Zsófi üzenete villogott: „Na, milyen volt?” Nem tudtam mit válaszolni. Vajon túlreagálom? Vagy tényleg fontos ez? Eszembe jutottak a korábbi randijaim: volt, aki meghívott, volt, aki nem. De soha nem éreztem ezt a hideg számítást.

Otthon anyám már várt. – Na, hogy ment? – kérdezte kíváncsian. – Jó volt – hazudtam. De ő rögtön átlátott rajtam. – Valami baj van? – kérdezte halkan. – Csak… furcsa volt – mondtam végül. – Külön fizettünk. – Anyám arca megkeményedett. – Látod? Mondtam én. Ezek a mai fiúk… – De én nem akartam ítélkezni. Nem akartam úgy gondolkodni, mint ő. De mégis ott motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg ennyire megváltozott a világ?

Másnap reggel Gergő üzent: „Nagyon jól éreztem magam, remélem, találkozunk még.” Hosszan bámultam az üzenetet. Vajon tényleg akarom ezt? Vagy csak félek attól, hogy egyedül maradok? A munkahelyemen is nehezen tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Ági észrevette, hogy valami nincs rendben. – Mi történt? – kérdezte. Elmeséltem neki mindent. – Szerintem ez nem akkora dolog – mondta vállat vonva. – Én mindig külön fizetek. – De nekem nem volt mindegy. Nekem ez valami többet jelentett.

Este Zsófi átjött egy üveg borral. – Na, mesélj! – kérte. – Szerinted túlreagálom? – kérdeztem tőle. – Nem tudom – mondta őszintén. – De ha neked rosszul esett, akkor az számít. Nem az, hogy más mit gondol. – Igaza volt. De mégis ott volt bennem a bizonytalanság. Vajon tényleg csak egy gesztus hiányzott? Vagy valami mélyebb dologról van szó?

A következő héten Gergő újra elhívott vacsorázni. Hezitáltam, de végül igent mondtam. Talán csak rossz napja volt. Talán én vagyok túl érzékeny. A második vacsora alatt minden ugyanúgy zajlott. Jól beszélgettünk, nevettünk, de amikor a számla megérkezett, Gergő ismét elővette a telefonját. – Akkor most te ettél többet a desszertből – mondta mosolyogva. Ekkor már nem tudtam visszatartani magam.

– Gergő, neked ez tényleg ennyire fontos? – kérdeztem halkan. Meglepődött. – Hát… szerintem így korrekt. – És ha én azt mondom, hogy nekem ez rosszul esik? – kérdeztem. – Nem akarom, hogy úgy érezd, kihasznállak – válaszolta. – De én nem érzem így. Csak szeretném, ha néha valaki gondoskodna rólam. Ha nem kellene mindent kiszámolni. Ha csak egyszerűen jól érezhetném magam anélkül, hogy minden forintot mérlegelünk.

Csend lett köztünk. Gergő nem értette. Én pedig rájöttem, hogy talán soha nem is fogja. Hazafelé sétálva azon gondolkodtam, vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak egyszerűen más értékrend szerint élünk?

Otthon anyám már várt. – Na? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy lesz folytatás – mondtam halkan. – Tudod, néha jobb egyedül lenni, mint olyan mellett, aki nem érti meg, mire van szükséged – mondta anyám. Most először értettem igazán, mire gondol.

Azóta sokszor eszembe jut ez az este. Vajon tényleg csak egy számláról szólt minden? Vagy arról, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni? Hogy mennyit ér a figyelmesség? És vajon hol húzzuk meg a határainkat?

Ti mit gondoltok? Tényleg túl nagy elvárás, ha valaki szeretné, hogy néha meghívják? Vagy ez már a múlté?