Frissen főzött szív: Egy házasság csendes áldozata

– Zsuzsa, megint nem elég meleg a leves! – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én már harmadszor melegítettem fel a húslevest. A gőz csípte a szemem, de nem csak a hagymától. Tíz éve minden nap ugyanaz: hajnalban kelek, hogy friss reggelit készítsek, délben háromfogásos ebéd, este meleg vacsora. Gábor sosem eszik maradékot, sőt, ha valami nem aznap készült, inkább éhen marad.

Emlékszem, amikor még fiatalok voltunk, mennyire örültem, hogy főzhetek neki. Anyám mindig azt mondta: „A férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út.” De anyám sosem mondta el, hogy mi történik akkor, ha az út egyirányú lesz. Hogy mi lesz velem, ha csak adok és adok, de már nem marad semmi magamból.

– Miért nem lehet egyszerűen megmelegíteni a tegnapi pörköltet? – kérdeztem halkan, de Gábor csak legyintett.
– Tudod jól, hogy nem szeretem a tegnapit. Friss kell. Mindig friss.

A lányom, Anna, tizenhat évesen már érzi a feszültséget. Egyik este odajött hozzám a konyhába, miközben krumplit pucoltam.
– Anya, miért csinálod ezt minden nap? Miért nem mondod meg apának, hogy ez neked sok?
– Mert szeretem – válaszoltam automatikusan, de közben belül sírtam. Vajon tényleg szeretem még? Vagy csak megszoktam az áldozatot?

A barátnőim már rég kinevettek. „Zsuzsa, te vagy az utolsó mohikán! Ki főz ma már minden nap háromszor?” De ők nem értik. Gábor nem olyan férfi, akinek nemet lehet mondani. Ha valami nem tetszik neki, napokig hallgat vagy dühös lesz. Volt már olyan is, hogy egy egész hétig szóba sem állt velem, mert véletlenül sótlan lett a rántott hús.

Az anyósom is mindig azt mondja: „Az én fiamnak csak a legjobb jár.” Néha úgy érzem, mintha nem is feleség lennék, hanem egy háztartási alkalmazott. A családi ebédeken mindenki dicséri Gábort: „Milyen szerencsés vagy, hogy ilyen gondoskodó feleséged van!” De senki sem kérdezi meg tőlem: én boldog vagyok-e?

Egyik este Anna hangosan becsapta az ajtót.
– Elegem van ebből! – kiabálta. – Anya csak főz és főz, te meg csak panaszkodsz! Miért nem tudtok normális család lenni?
Gábor felállt az asztaltól.
– Ha nem tetszik, el lehet menni – mondta halkan, de annál fenyegetőbben.
Anna sírva rohant be a szobájába. Én pedig ott maradtam a konyhában, a mosatlan edények között. A kezem remegett. Vajon tényleg ezt akarom? Hogy a lányom is ilyen életet éljen majd?

Másnap reggel nem keltem fel időben. Elaludtam. Gábor dühösen rontott be a hálóba.
– Hol van a reggeli? – kérdezte ridegen.
– Ma nincs – mondtam halkan.
Láttam rajta a döbbenetet. Talán először életében észrevette rajtam a fáradtságot.
– Mi történt veled? – kérdezte most már kicsit halkabban.
– Elfáradtam – suttogtam. – Tíz éve minden nap ugyanaz. És én már nem tudom, ki vagyok.

Aznap este Anna odabújt hozzám.
– Anya, ne hagyd magad! Te is számítasz!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Talán először éreztem azt, hogy valaki tényleg lát engem is.

Gábor napokig duzzogott. Nem szólt hozzám. De én kitartottam. Nem főztem minden nap háromszor. Néha rendeltem pizzát vagy szendvicset csináltam vacsorára. Anna boldogabb lett. Többet nevettünk együtt.

Egy este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire nehéz neked.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és hallgattam.

Most már néha együtt főzünk Annával. Néha Gábor is segít. Nem tökéletes minden nap, de legalább újra érzem: élek.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy csendben feladja önmagát egy családért? Meddig lehet szeretetből áldozatot hozni anélkül, hogy elveszítenénk magunkat?