„Ha akarod, vidd a gyereket, nekem mindegy. Nem bírok ránézni. De adj érte pénzt” – Egy magyar anya vallomása
„Ha akarod, vidd a gyereket, nekem mindegy. Nem bírok ránézni. De adj érte pénzt.” – ezek a szavak úgy csattantak a konyha csempéin, mint egy pofon. Ott álltam, remegő kézzel, a kávésbögrét szorongatva, és néztem anyámat, ahogy hátat fordít nekem. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel markolná belülről. A kislányom, Lili, a szobában játszott a plüssmacijával, mit sem sejtve arról, hogy az élete egy pillanat alatt darabokra hullhat.
– Komolyan mondod ezt? – kérdeztem halkan, de a hangom elcsuklott.
– Mit nem lehet ezen érteni? – fordult vissza anyám, arca kemény volt és idegen. – Nekem már elegem van ebből az egészből. Egyedül nevelem ezt a gyereket, miközben te csak dolgozol és dolgozol! Ha annyira fontos neked, vidd magaddal! De én ebből pénzt akarok látni. Nem vagyok ingyen bébiszitter!
A falióra kattogása volt az egyetlen hang a lakásban. A panelház negyedik emeletén, Zuglóban, ahol felnőttem, minden zaj felerősödött: a szomszéd porszívója, a villamos csilingelése odalentről. De most csak ez a mondat visszhangzott bennem: „Adj érte pénzt.”
Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az anyám mindennél jobban szeret engem. Amikor apám elhagyott minket – akkor még csak nyolcéves voltam –, ő tartotta bennem a lelket. Legalábbis azt hittem. Most már tudom: csak magának tartott meg engem is. Mindig is azt várta tőlem, hogy majd én oldom meg helyette az életét.
A középiskolában kitűnő tanuló voltam, de sosem kaptam dicséretet. Ha ötöst vittem haza, csak annyit mondott:
– Ez a dolgod. Majd akkor örülök, ha pénzt is hozol haza.
Aztán jött az egyetem – ELTE magyar szak –, ahol végre úgy éreztem, hogy kiszabadulhatok ebből a lakásból. De anyám nem engedett el teljesen. Mindig volt valami ürügy: beteg lett, nem tudott dolgozni, vagy éppen rám hivatkozott a rokonok előtt.
Aztán jött Gábor. Ő volt az első szerelmem – vagy inkább az első menekülési lehetőségem? Azt hittem, mellette végre boldog lehetek. De Gábor hamar rájött, hogy én túl sok terhet cipelek magammal. Egy év után elhagyott.
– Nem akarok egy második anyát magamnak – mondta búcsúzóul.
Ott maradtam újra kettesben anyámmal – és néhány hónappal később rájöttem: terhes vagyok. Gábor már akkor új kapcsolatban élt. Nem akartam könyörögni neki semmiért.
Anyám először örült Lili érkezésének – legalábbis úgy tett. Aztán amikor rájött, hogy egyedülálló anyaként mennyire nehéz lesz minden, újra rám zúdította minden keserűségét.
– Miért nem tudtál rendes férfit találni? Miért kell nekem is szenvednem miattad?
Az első év pokol volt. Lili sokat sírt éjszaka – én pedig próbáltam helytállni a munkahelyemen is. Egy könyvelőirodában dolgoztam napi tíz órát minimálbérért. Anyám vigyázott Lilire – de minden alkalommal éreztette velem, hogy ez mekkora áldozat.
Aztán jött az a nap, amikor először mondta ki: „Ha akarod, vidd a gyereket…”
Nem tudtam mit tenni. Pénzem nem volt elég ahhoz, hogy külön lakásba költözzek Lilivel. Az albérletárak az egekben voltak – egyedülálló anyaként esélyem sem volt normális helyet találni Budapesten.
Próbáltam segítséget kérni az apámtól is – de ő már régóta másik családot alapított vidéken. Az új felesége nem akart engem látni.
A munkahelyemen is egyre nehezebben viseltem a stresszt. A főnököm, Katalin néni – egy hatvanas éveiben járó kemény asszony –, egyszer félrehívott:
– Zsuzsa, látom rajtad, hogy valami nincs rendben otthon. Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan.
De szabadságot sem engedhettem meg magamnak – minden forint számított.
Egy este Lili belázasodott. Anyám csak legyintett:
– Biztos csak hisztizik. Mindig ezt csinálja, ha figyelmet akar.
De én éreztem, hogy baj van. Rohantam vele az ügyeletre – tüdőgyulladás lett a diagnózis. Ott ültem a kórházi folyosón hajnalban, Lili keze az enyémben, és úgy éreztem: teljesen egyedül vagyok ebben a világban.
A kórházban találkoztam egy másik anyukával – Erika –, aki két gyerekkel volt ott egyedül. Ő mesélte el nekem:
– Tudod, én is egyedül nevelem őket. Az apjuk lelépett Németországba dolgozni és soha többé nem jelentkezett. De legalább nem mérgez senkit itthon…
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon jobb lenne-e Lilinek nélkülem? Vajon tényleg csak teher vagyok mindenkinek?
De amikor Lili rám mosolygott lázasan is – minden kétségem szertefoszlott.
Otthon azonban újabb veszekedés várt:
– Minek hoztad vissza ezt a gyereket? Most majd nekem kell ápolni egész nap! – kiabálta anyám.
– Nem kell semmit csinálnod! Majd én itthon maradok vele! – ordítottam vissza először életemben.
Aznap este eldöntöttem: elköltözöm. Bármi áron.
Elkezdtem másodállást keresni – takarítottam irodákat esténként titokban. Minden fillért félretettem albérletre.
Egy év telt el így: nappal könyvelőként dolgoztam, este takarítottam, hétvégén pedig Lilit próbáltam boldoggá tenni apró csodákkal: egy játszótéri fagyival vagy közös mesenézéssel.
Végül sikerült találnom egy kis garzont Kőbányán – lepukkant volt ugyan, de legalább csak a miénk lett Lilivel.
Amikor összepakoltam a holminkat anyám lakásában, ő csak ennyit mondott:
– Ha azt hiszed, hogy nélkülem boldogulsz… majd meglátjuk!
Azóta eltelt három év. Lili most már óvodás – okos és érzékeny kislány lett belőle. Néha még mindig álmodom arról az estéről, amikor anyám kimondta azt a mondatot…
Nem bocsátottam meg neki – de már nem is várom tőle semmit.
A munkahelyemen előléptettek: most már saját ügyfeleim vannak és valamivel könnyebb az életünk. De minden nap eszembe jut: vajon milyen anya leszek én? Vajon egyszer majd Lili is így fog rám nézni?
Néha azon kapom magam: túl szigorú vagyok vele vagy túl sokat várok el tőle… És ilyenkor megijedek attól, hogy akaratlanul is az anyám útját járom.
Egyik este Lili odabújt hozzám lefekvés előtt:
– Anya… ugye te sosem hagysz el engem?
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Soha, kicsim… soha.
De vajon tényleg elég szeretetet tudok adni neki? Vagy örökre bennem marad az anyám árnyéka?
Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha teljesen elszakadni attól a mintától, amit otthonról hozunk? Vagy örökké cipeljük magunkkal a múltunk terheit?