Hamu és sebhelyek: Magdi története a panelrengetegből

– Ne bántsd anyát! – ordítottam torkom szakadtából, miközben apám ököllel sújtott le rá a konyhaasztal mellett. A panelház negyedik emeletén, a szomszédok falainak túloldalán talán valaki hallotta a kiabálást, de senki sem jött át. Anyám a földre zuhant, vér csordult ki a szájából. Azt hittem, meghal. Akkor tizennégy éves voltam.

A mentő szirénája még most is visszhangzik a fejemben. Anyámat elvitték, apámat a rendőrök bilincsben vitték le a lépcsőházon. Ott maradtam egyedül a sötét konyhában, a törött tányérok és szétszórt kenyérmorzsák között. Aznap éjjel megfogadtam: soha nem leszek áldozat.

A következő hetekben nagynéném, Ilona néni jött át hozzám esténként. Ő főzött rám, ő segített leckét írni, de sosem beszéltünk arról, ami történt. Anyám hetekig volt kórházban. Mikor végre hazajött, mintha nem is ő lett volna. A szeme alatt lila folt, a mozdulatai lassúak, mintha minden lépés fájna neki. Apámról nem beszéltünk. Csak annyit mondott: „Magdi, most már nekünk kell erősnek lennünk.”

Az iskolában mindenki tudta. A tanárok sajnálkozva néztek rám, néhány barátnőm elfordult tőlem. „Az ilyen családokból csak baj lehet” – hallottam egyszer az egyik anyukától a folyosón. Szégyelltem magam, pedig nem én tettem semmit.

Anyám visszament dolgozni a varrodába, én pedig próbáltam megfelelni mindenkinek: jó jegyeket hozni, segíteni otthon, mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben ordítottam volna. De esténként, amikor anyám elaludt, sokszor sírtam csendben a fürdőszobában.

Apám egy év múlva visszajött. A bíróság eltiltotta tőlünk, de valahogy mégis ott állt egyszer az ajtó előtt. Soványabb volt, a szeme alatt mély árkok húzódtak. „Bocsássatok meg” – mondta halkan. Anyám becsukta előtte az ajtót.

Évek teltek el így: apám néha felbukkant, könyörgött, hogy beszéljünk vele. Anyám sosem engedte be. Én viszont titokban találkoztam vele néhányszor a közeli parkban. Nem tudom miért – talán kíváncsi voltam rá, talán csak azt akartam hallani tőle, hogy sajnálja.

– Magdi, én nem akartam bántani anyádat – mondta egyszer könnyes szemmel. – Az ital… az mindent tönkretett.

– De te választottad az italt! – vágtam vissza dühösen.

– Tudom – suttogta –, és ezzel kell együtt élnem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbocsátottam neki. Minden találkozás után napokig gyűlöltem magam, amiért egyáltalán szóba álltam vele. Anyám sosem tudta meg ezeket a titkos találkozókat.

A gimnáziumban próbáltam új életet kezdeni. Sokat tanultam, ösztöndíjat kaptam egy budapesti egyetemre. Anyám büszke volt rám – legalábbis ezt mondta –, de láttam rajta: fél attól, hogy elhagyom őt.

Az egyetemen megismertem Gábort. Ő volt az első fiú, akinek el mertem mondani mindent: apám erőszakosságát, anyám szenvedését, a saját félelmeimet. Gábor megölelt és azt mondta: „Te erősebb vagy bárkinél.” Akkor először éreztem úgy, hogy talán tényleg képes vagyok új életet kezdeni.

De a múlt nem engedett el. Egy este anyám felhívott: „Magdi, apád meghalt.” Egyedül halt meg egy albérletben, májzsugorban. Nem mentem el a temetésére. Anyám sem.

Azóta is kísért a kérdés: vajon helyesen tettem? Meg kellett volna bocsátanom neki? Vagy csak magamat védtem azzal, hogy kizártam az életemből?

Most harmincéves vagyok. Van munkám, lakásom Budapesten, de minden este eszembe jut az a konyha a panel negyedik emeletén. Anyám már idősödik, néha betegeskedik is. Próbálok jó lánya lenni – de néha úgy érzem, még mindig ott vagyok abban az éjszakában.

Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben és megmenthetném anyámat – vagy legalább magamat attól a rengeteg félelemtől és szégyentől.

Ti mit tennétek? Lehet igazán megbocsátani annak, aki összetörte az életünket? Vagy örökre hordozzuk magunkban ezeket a sebeket?