Harminc év, öt gyerek – és most egyedül vagyok

– Anya, nem tudok most menni, dolgozom! – csattant fel Zsuzsa a telefonban, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kagylóban.

– De Zsuzsa, csak egy kis segítség kéne a boltba menni… – próbáltam halkan, de már tudtam, hogy hiába. A vonal másik végén csend lett, aztán egy sóhaj.

– Majd jövő héten, jó? Most leteszem. – És már csak a sípolás maradt.

Ott ültem a régi konyhában, ahol harminc éve még öt gyerek zsivajától visszhangzott minden. Akkoriban azt hittem, az élet természetes rendje, hogy anyának lenni annyi, mint mindig adni, mindig ott lenni. Most meg csak az üres székek néznek vissza rám.

A férjem, Laci, a nappaliban ül, némán bámulja a tévét. Ő sem beszél már sokat. Régen együtt neveltük fel Zsuzsát, Katit, Petit, Gábort és Andrist. Mindig azt mondtuk: „Majd ha nagyok lesznek, könnyebb lesz.” De nem lett könnyebb. Csak csendesebb.

Kati már hónapok óta nem hívott. Az utolsó veszekedésünk óta – amikor szóvá tettem neki, hogy sosem látogat meg – teljesen eltűnt. Azt mondta: „Anya, te mindig csak panaszkodsz! Nem érted meg, hogy nekem is van életem?”

Talán tényleg túl sokat panaszkodtam. De hát kihez szóljak? A fiam, Peti Németországban él. Gábor vidéken dolgozik egy autószerelő műhelyben. Andris meg… nos, ő mindig is zárkózott volt. Azóta sem felejtem el azt a napot, amikor tizennyolc évesen becsapta maga mögött az ajtót:

– Elegem van ebből a házból! Mindig csak veszekedtek! – kiabálta.

Akkor azt hittem, majd visszajön. De csak ritkán jelentkezik. Karácsonykor küld egy üzenetet: „Boldog ünnepeket!”

A szomszédasszonyom, Marika néni néha átjön teázni. Ő is panaszkodik a gyerekeire. De neki legalább néha elhozzák az unokákat. Nekem csak fényképeim vannak róluk a hűtőn.

Egyik este Laci rám nézett:

– Szerinted miért nem jönnek? Mit csináltunk rosszul?

Nem tudtam válaszolni. Talán túl szigorú voltam? Vagy túl sokat követeltem? Emlékszem, mennyit veszekedtünk Zsuzsával a tanulás miatt:

– Nem elég a négyes! – mondtam neki egyszer.

– De anya! Fáradt vagyok…

– Az életben nem lesz elég a közepes! – vágtam vissza.

Most már bánom. Talán ha több szeretetet adtam volna…

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor Laci és én kettesben ülünk a feldíszített fa mellett. Régen együtt díszítettük a gyerekekkel. Most csak csend van.

Egyszer megpróbáltam mindegyiküket meghívni egy vasárnapi ebédre. Csak Peti jelentkezett be videóhíváson:

– Anya, ne haragudj, de nem tudunk menni. Sok a munka…

A többiek még csak nem is válaszoltak.

Néha azt érzem, mintha láthatatlan lennék számukra. Pedig harminc évig mindenemet nekik adtam: az időmet, az energiámat, az álmaimat is feladtam értük. Most meg…

Egyik este Kati váratlanul felhívott:

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja remegett.

– Persze, kicsim… – válaszoltam halkan.

– Sajnálom, hogy mostanában nem jelentkeztem. Sok minden történt…

Hallgattam. Vártam.

– Néha úgy érzem, te sosem voltál elégedett velem – mondta halkan.

– Kati… én csak azt akartam, hogy boldog légy.

– Tudom… de néha túl sok volt a nyomás.

Sírni kezdett. Éreztem, ahogy bennem is feltörnek az emlékek: a veszekedések, a kimondatlan szavak, az ölelések hiánya.

– Sajnálom – mondtam végül én is.

Aznap este először éreztem reményt hosszú idő után.

De másnap minden ment tovább ugyanúgy. A fiúk továbbra sem jelentkeztek. Zsuzsa is csak röviden írt egy üzenetet: „Majd hívj jövő héten.”

Laci egyre többet betegeskedik. Néha attól félek, mi lesz velem, ha ő már nem lesz mellettem. Ki fog rám nézni? Ki segít majd bevásárolni vagy orvoshoz menni?

A múlt hibái ott ülnek velem minden nap az asztalnál. Néha azon gondolkodom: lehet-e még változtatni? Lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi év után?

Talán ha többet beszélgetnék velük… Talán ha elmondanám nekik mindazt, amit sosem mertem: hogy mennyire szeretem őket, hogy mennyire hiányoznak.

De vajon ők is így éreznek? Vagy már túl késő mindent helyrehozni?

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az üres utcát. Egyetlen kérdés motoszkál bennem újra és újra:

„Vajon lehet még esély arra, hogy újra család legyünk? Vagy örökre elveszítettük egymást?”