Harmincnyolc év csend után: Az a nap, amikor újra a fiam szemébe néztem

– Ne haragudj rám, fiam… – suttogtam, miközben a kezem remegett, ahogy az ajtó kilincsét lenyomtam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Ott állt előttem, egy idegen férfi, akinek az arcvonásai mégis ismerősek voltak – a szeme pont olyan, mint az enyém. Harmincnyolc év telt el azóta, hogy utoljára láttam őt, akkor még csak egy újszülött volt, most pedig egy felnőtt férfi, akinek minden joga lenne gyűlölni engem.

– Mária? – kérdezte halkan. Nem mondta ki azt a szót, amit egész életemben vártam: „anya”.

A múltam súlya ránehezedett a vállamra. 1985-ben járunk, egy szürke novemberi napon, amikor a kórházban közölték velem: „Ez a legjobb döntés mindenkinek.” Akkoriban egyedülálló anyaként, húszévesen, vidéki lányként nem volt választásom. Az apja, Gábor, már hónapokkal korábban eltűnt az életemből. Anyám csak annyit mondott: „Mária, gondolj a jövődre! Egy gyerek tönkreteszi az életed.” Az orvosok rideg arccal intézték az egészet. Egy pillantást vethettem rá – egyetlen pillanatot –, aztán elvitték.

Évekig nem beszéltem róla senkinek. A családom úgy tett, mintha soha nem történt volna semmi. A faluban mindenki tudta, de senki sem kérdezett. Aztán férjhez mentem Lacihoz, született két lányom. De minden karácsonykor, amikor a család körbeülte az asztalt, hiányzott valaki. Éreztem a hiányát, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem.

Az évek során próbáltam elfelejteni. Dolgoztam a helyi könyvtárban, neveltem a lányaimat, de minden alkalommal, amikor egy fiúgyermek lépett be az ajtón, összeszorult a szívem. Vajon ő az? Vajon boldog? Vajon tudja-e, hogy valahol van egy anyja, aki minden nap gondol rá?

A titok lassan felemésztett. Laci sosem tudta meg az igazat. A lányaim előtt is hallgattam. Csak anyám emlékeztetett néha: „Jól döntöttél.” De én sosem hittem ezt el.

Tavaly karácsonykor kaptam egy levelet. Egy ügyvéd írta: „Tisztelt Mária! Egy fiatalember keresi biológiai édesanyját…” A kezem remegett, miközben olvastam. Napokig nem aludtam. Aztán eldöntöttem: találkoznom kell vele.

Most itt állok előtte Budapesten, egy kis kávézóban a Nyugati pályaudvar mellett. Ő – Tamás – idegesen babrálja a kávéscsészét.

– Miért adtál örökbe? – kérdezi halkan.

A kérdés úgy vág belém, mint a kés. Nem tudok hazudni.

– Nem volt választásom… – mondom könnyekkel a szememben. – Akkoriban… egyedül voltam. Senki sem segített…

Tamás arca megkeményedik.

– De miért nem kerestél? Miért nem próbáltad meg?

– Próbáltam… – suttogom. – De minden ajtó zárva volt előttem. Az örökbefogadási papírok titkosak voltak. Féltem… és szégyelltem magam.

Csend telepszik ránk. A kávézóban halk zene szól, de én csak a saját szívverésemet hallom.

– Tudod… – kezdi Tamás –, jó családom volt. Szerettek engem. De mindig éreztem, hogy valami hiányzik.

Bólintok. Nem tudok mit mondani.

– Most mit akarsz tőlem? – kérdezi végül.

Nem tudom. Megbocsátást? Kapcsolatot? Vagy csak azt, hogy végre kimondhassam: „Sajnálom.”

– Csak azt szeretném tudni… hogy boldog vagy-e – mondom végül.

Tamás hosszan néz rám.

– Az vagyok – feleli halkan –, de most már legalább tudom, honnan jövök.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem tudom visszafordítani az időt. Nem tudom jóvátenni azt, amit elvettek tőlem – amit elvettek tőlünk.

Amikor Tamás feláll és elköszön, érzem: valami lezárult bennem, de valami új is elkezdődött.

Vajon lehet-e újra anya-fia kapcsolatot építeni ennyi év után? Meg lehet-e bocsátani magunknak és egymásnak? Ti mit tennétek a helyemben?