Három fasírt és egy igazság: Amikor a szeretet teherré válik

– Megint csak három fasírtot csináltál? – kérdezte Zoltán, miközben a villájával türelmetlenül piszkálta a tányérját. A gyerekek csendben ültek, csak a legkisebb, Bence játszott az uborkaszeletekkel. A konyhaasztal fölött lógó régi lámpa sárgás fénye alatt minden porszem látszott, mintha a levegő is feszültséggel lenne tele.

Nem válaszoltam azonnal. A torkomban gombóc nőtt, ahogy a férjem hangjában meghallottam azt a régi, ismerős csalódottságot. Mintha minden vasárnap ugyanazt a jelenetet játszanánk el: én főzök, ő kritizál, a gyerekek pedig próbálnak láthatatlanok maradni.

– Elfogyott a darált hús – mondtam halkan, de tudtam, hogy ez csak kifogás. Igazából már napok óta nem volt kedvem főzni. Nem volt kedvem semmihez. Amióta Zoltán egyre többet dolgozik, én pedig egyre inkább csak anyaként és házvezetőnőként létezem, mintha eltűntem volna önmagam számára is.

– Mindig csak kifogások – sóhajtott fel Zoltán, és letette a villát. – Régen más voltál, Ivett. Akkor még tudtál örülni az életnek.

Ivett. Így hívott régen, amikor még szerelmesek voltunk. Most már csak ritkán mondja ki ezt a nevet, inkább csak akkor, ha emlékeztetni akar arra, milyen voltam „régen”.

A gyerekek gyorsan befejezték az ebédet, és kimentek az udvarra. Zoltán felállt, kivitte a tányérját, de nem szólt semmit. Én ott maradtam az asztalnál, néztem a három üres tányért és azt a három fasírtot, amikből már csak morzsák maradtak.

A könnyeim halkan peregtek végig az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e Zoltánra vagy magamra. Vajon tényleg ennyire megváltoztam? Vagy csak ő nem látja már bennem azt a nőt, akit valaha szeretett?

Aznap este anyám hívott fel.

– Miért sírsz, kislányom? – kérdezte aggódva.

– Semmi baj – hazudtam automatikusan. – Csak fáradt vagyok.

– Tudod, apáddal mi is sokat veszekedtünk – mondta halkan. – De mindig emlékeztettem magam arra, hogy miért választottam őt. Néha ez segít.

Letettem a telefont, de nem lettem nyugodtabb. Az éjszaka közepén felriadtam egy álomból: Zoltán elmegy otthonról, én pedig ott maradok egyedül a három gyerekkel és az üres házzal.

Másnap reggel Zoltán szó nélkül ment el dolgozni. A gyerekeket elvittem iskolába és óvodába, aztán hazamentem és leültem a konyhaasztalhoz. Néztem a kezeimet: repedezett körmök, mosogatószer szaga. Hol van már az a lány, aki egykor táncolt a Margitszigeten nyári estéken?

Délután átjött a szomszédasszonyom, Erika.

– Olyan sápadt vagy mostanában – jegyezte meg. – Minden rendben?

– Persze – mosolyogtam rá erőltetetten.

– Tudod, én is átmentem ezen – mondta halkan. – Amikor Laci elhagyott… Azt hittem, vége mindennek. De aztán rájöttem: ha én nem becsülöm magam, más sem fogja.

Erika szavai egész nap visszhangoztak bennem. Este Zoltán későn jött haza. A gyerekek már aludtak.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem félve.

Leült velem szemben.

– Fáradt vagyok, Ivett. Egész nap dolgoztam.

– Én is fáradt vagyok – mondtam halkan. – De nem csak fizikailag. Úgy érzem, eltűntem valahol útközben… És te sem vagy már ugyanaz.

Zoltán először csak nézett rám némán. Aztán felsóhajtott:

– Sajnálom… Nem akartalak megbántani. Csak… néha úgy érzem, minden rajtam múlik.

– Nem csak rajtad múlik – mondtam könnyeimmel küszködve. – Mindketten hibáztunk. De én már nem akarok csak „anya” lenni… Szeretném újra megtalálni magamat.

Csend lett köztünk. Nem oldódott meg minden egy csapásra. De legalább kimondtam azt, amit évek óta magamban tartottam.

Azóta próbálok apró lépéseket tenni: elmentem egy női tornára a művelődési házba, vettem magamnak egy új ruhát, és néha csak úgy sétálok egyedül a Duna-parton. Zoltán is igyekszik többet otthon lenni, bár még mindig nehéz beszélgetni.

A gyerekek néha kérdezik: „Anya, miért vagy mostanában szomorú?” Ilyenkor azt mondom: „Csak gondolkodom.”

De valójában keresem önmagamat – azt az Ivettet, aki nemcsak anya és feleség, hanem nő is.

Vajon lehet-e újrakezdeni harmincöt évesen? Vagy örökre elveszítjük azt, akik valaha voltunk? Ti mit gondoltok erről?