Három hónap csend: Egy balatoni nyár, ami szétszakította a családunkat

– Nem hiszem el, hogy ezt meg meritek tenni velem! – csattant fel Éva, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy törött csészével. A porcelán darabjai még ott hevertek a padlón, ahogy leejtette őket a hír hallatán. Ildikó csak némán állt mellettem, szorosan markolta a kezemet. Én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat, de csak egyetlen mondat visszhangzott bennem: „Most tényleg elveszítjük őt?”

Három hónap telt el azóta, hogy eldöntöttük: idén nyáron nem segítünk Évának a lakásfelújításban. Helyette elutaztunk a Balatonra, hogy végre kettesben lehessünk, kiszakadva a mindennapokból. A döntésünk azonban lavinát indított el – Éva azóta nem beszél velünk. Se telefon, se üzenet, még csak egy rövid „Jó éjt” sem. A családi csoportban is csak csend van, mintha mindannyian várnánk valamire, ami sosem jön el.

Az első napokban még reménykedtem, hogy majd megenyhül. Hiszen mindenki megérdemel egy kis pihenést, nem igaz? De amikor hazaértünk a nyaralásból, Éva már nem volt ugyanaz. A lakásában mindenhol festékszag terjengett, a bútorok össze-vissza álltak, és ő ott ült egyedül a kanapén, karikás szemekkel.

– Megoldottam egyedül is – mondta halkan, amikor megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Nem kell aggódnotok miattam.

De aggódtam. Minden este bűntudattal feküdtem le aludni. Ildikó is egyre zárkózottabb lett. Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, odafordultam hozzá:

– Szerinted tényleg rosszat tettünk?

– Nem tudom – suttogta. – Csak azt tudom, hogy végre boldog voltam veled ott a Balatonon. De most úgy érzem, mintha valami elromlott volna bennem.

A munkahelyemen is nehezebben ment minden. A kollégáim észrevették rajtam a feszültséget.

– Minden rendben otthon? – kérdezte egyszer Zoltán, a főnököm.

– Családi ügyek – feleltem kurtán. Nem akartam beavatni senkit abba, mennyire fáj ez az egész.

A hétvégék különösen nehezek voltak. Ildikóval próbáltuk visszahozni a balatoni nyár hangulatát: főztünk lecsót, hallgattuk az LGT-t, de minden dalban ott csengett Éva hangja is, ahogy régen együtt énekeltük az „Álomarcú lányt”.

Egy vasárnap reggel aztán Ildikó váratlanul felállt az asztaltól.

– Elmegyek anyuhoz – mondta határozottan. – Nem bírom tovább ezt a csendet.

Vártam otthon egész nap. Amikor este hazaért, könnyes szemmel ült le mellém.

– Azt mondta, hogy csalódtam benne – suttogta. – Hogy mindig számíthatott rám… és most úgy érzi, mintha elhagytuk volna.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem Ildikót.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol van az a határ, ahol még önmagunk lehetünk anélkül, hogy megbántanánk azt, akit szeretünk? Meddig kell segítenünk a szüleinknek? Mikor jön el az a pillanat, amikor már jogunk van csak magunkra gondolni?

A család többi tagja is feszeng. Ildikó testvére, Gábor próbál közvetíteni köztünk és Éva között.

– Anyu makacs – mondja mindig. – De majd megenyhül. Csak idő kell neki.

De mi van, ha ez az idő sosem jön el? Mi van, ha örökre elveszítjük azt a közelséget, amit annyi év alatt építettünk fel?

Egy este aztán Éva váratlanul felhívott. A hangja fáradt volt és szomorú.

– Csak azt akartam mondani… hogy hiányoztok – mondta halkan.

A könnyeim potyogtak. Ildikó átölelt hátulról.

– Mi is hiányzol nekünk – feleltem remegő hangon.

Azóta lassan oldódik a csend. De valami végleg megváltozott bennünk. Már nem vagyunk ugyanazok az emberek.

Vajon lehet-e úgy élni, hogy egyszerre legyünk jó gyerekek és boldog felnőttek? Ti mit tennétek a helyemben?