Három hónapja nem beszéltem anyámmal – Egy családi szakadás története

– Nem fogom felvenni, Zsolt! – csattantam fel, miközben a telefonom kijelzőjén újra és újra villogott az „Anya” felirat. Már három hónapja nem beszéltem vele, és most is csak azért hív, mert valami baja van. Mindig csak akkor keres, ha szüksége van valamire. Zsolt a konyhapultnak támaszkodva nézett rám, szemeiben aggodalom.

– Dóra, ez így nem mehet tovább. Anyád a te anyád. Nem lehet örökké haragban élni – mondta halkan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni neki. Mindig azt mondta, hogy semmi sem elég jó: a jegyeim, a barátaim, a ruháim, még Zsolt sem. Amikor elköltöztem otthonról, azt hittem, végre szabad leszek. De anyám mindig megtalálta a módját, hogy visszahúzzon: egy váratlan látogatás, egy passzív-agresszív üzenet, vagy éppen egy hosszú telefonhívás, amelyben felsorolta, mennyire csalódott bennem.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor három hónapja, egy vasárnapi ebédnél – ahol Zsolt szülei is ott voltak – anyám mindenki előtt megalázott. Azt mondta: „Látod, Zsolt anyukája milyen rendes asszony? Bezzeg te sosem leszel ilyen.” Akkor valami eltört bennem. Hazafelé Zsolt próbált vigasztalni, de én csak sírtam. Aznap este letiltottam anyámat mindenhol: telefonon, Facebookon, Viberen. Csak a lakbérét fizetem továbbra is, meg havonta rendelek neki alapvető élelmiszereket: lisztet, olajat, cukrot. Semmi több.

Azóta minden nap küzdök magammal. Egyszerre érzem magam bűnösnek és felszabadultnak. Bűnösnek, mert mégiscsak az anyámról van szó; felszabadultnak, mert végre nem kell minden nap attól rettegnem, hogy mikor talál meg újabb kritikájával.

Zsolt azonban nem adja fel.

– Dóra, gondolj bele: mi lesz, ha történik vele valami? Hogy fogod magad érezni? – kérdezi esténként.

– Nem tudom! – vágom rá dühösen. – Mindig csak én engedjek? Miért nem lehet egyszer az ő hibája?

A munkahelyemen is nehezen koncentrálok. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:

– Jól vagy? Olyan feszült vagy mostanában.

– Anyámmal összevesztünk – mondtam ki végül halkan.

Judit bólintott.

– Az én anyám is ilyen volt. De amikor meghalt… – elcsuklott a hangja. – Bárcsak több időt töltöttem volna vele.

Hazafelé Judit szavai visszhangoztak a fejemben. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak végre kiállok magamért?

Egyik este Zsolt leült mellém a kanapéra.

– Dóra, tudom, hogy fáj. De ha most nem teszel semmit, később megbánhatod. Legalább próbáld meg elmondani neki, mit érzel.

Sokáig ültem csendben. Aztán elővettem a telefonomat. Feloldottam a tiltást. A kezem remegett, miközben bepötyögtem az üzenetet:

„Anya, beszélnünk kell.”

Nem telt el öt perc sem, már csörgött is a telefon. Felvettem.

– Dóra? Jaj kislányom! Miért csinálod ezt velem? Tudod te mennyit szenvedek miattad? – zokogta bele a telefonba.

A torkomban gombóc nőtt.

– Anya… én is szenvedek. Nem bírom már ezt a folyamatos kritikát. Felnőtt vagyok. Szeretném, ha elfogadnál olyannak, amilyen vagyok.

– Én csak jót akarok neked! – vágott közbe azonnal.

– De nekem ez fáj! – kiáltottam vissza könnyek között.

Hosszú csend lett. Végül anyám halkan megszólalt:

– Nem tudom másképp csinálni… Én is így nőttem fel…

A beszélgetés nem oldott meg mindent. De legalább elkezdtünk beszélni arról, ami igazán számít: arról a fájdalomról és szeretetről, amit generációk óta cipelünk magunkkal.

Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk változni? Vagy örökre rabjai maradunk annak, amit otthonról hoztunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent egy anyának?