Három testvér, egy nap – Egy magyar család esküvője, ahol minden titok felszínre tör
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Dóri! – csattant fel Anna hangja a szűk folyosón, ahol a menyasszonyi ruhák fodrai egymásnak feszültek. A szívem a torkomban dobogott, miközben a tükör előtt álltam, és próbáltam nem sírni. Ma van az esküvőm. Pontosabban: ma van a mi esküvőnk. Három testvér, három élet, egyetlen nap. Ez volt anyánk nagy álma, hogy egyszerre lásson minket oltár elé állni. És most, amikor végre eljött ez a nap, minden széthullani látszik.
Anna, a legidősebb nővérem, mindig is az volt, aki mindent kézben tartott. Most is ő szervezte az egész lagzit – 350 fős vendéglistát írt össze csak a saját barátainak. Én, Dóri, a középső gyerek, mindig próbáltam megfelelni mindenkinek. És ott van még Bence, az öcsénk, aki most először próbál felnőttként viselkedni, de még mindig anyánk kedvence.
A folyosón állva hallgattam Anna és Bence veszekedését is. – Ha nem szólsz le apának, hogy ne igyon többet, én nem megyek ki a vendégek elé! – fenyegetőzött Bence. Anna csak legyintett: – Majd én elintézem! Mindig mindent nekem kell elintézni!
A szívem összeszorult. Azt hittem, ez lesz életem legszebb napja. De ahogy hallgattam a családomat, rájöttem: mindenki csak magára gondol. A menyasszonyi ruhám szorított, a sminkem kezdett elkenődni. Anyám ekkor lépett be hozzám. – Dóri, ne sírj már! Nézd meg magad! Ma mindenki ránk figyel!
– De anya… miért kellett mindent egyszerre? Miért nem lehetett külön ünnepelni? – kérdeztem halkan.
Anyám arca megkeményedett. – Mert így vagyunk család. Együtt. Mindig együtt kell lennünk.
A templomban már ott volt a 800 vendég: rokonok Kecskemétről, barátok Budapestről, kollégák Szegedről és még a szomszédok is. A pap izzadtan igazgatta a reverendáját, miközben három pár állt előtte. Anna mellett ott állt Gábor, akit mindenki szeretett – kivéve Annát. Én Zolival fogtam kezet; ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Bence mellett pedig ott állt Petra, aki már hónapok óta titokban sírt nekem telefonon: félt attól, hogy Bence nem nőtt még fel igazán.
A szertartás alatt végig azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akarom? Vajon tényleg boldog vagyok? A pap hangja visszhangzott a fejemben: „…egészségben-betegségben…” Anna keze remegett Gábor karján. Bence idegesen dobolt az ujjával.
A lagzin mindenki próbált vidámnak tűnni. A zenekar húzta a csárdást, anyám körbejárt és mindenkinek azt mondta: „Ugye milyen szép a három gyerekem?” De amikor leültem az asztalhoz Zolival, Anna odahajolt hozzám.
– Dóri… te tényleg szereted Zolit? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem bizonytalanul.
– Akkor miért néztél rá úgy tegnap este Bencére? – suttogta Anna.
Elvörösödtem. Tudtam, mire gondol: Bence barátja, Márk tegnap este megcsókolt a próbavacsorán. Nem akartam, hogy így legyen… de valami bennem mindig is vágyott arra az életre, amit Márk jelentett: szabadságra, kalandra.
A vacsora alatt apám már túl sokat ivott. Felállt és pohárköszöntőt mondott:
– Három gyerekem van! Mindegyik más… de mindegyiket szeretem! – mondta könnyes szemmel. – De azt is tudjátok meg: nem mindig volt könnyű veletek! – Ekkor anyám rászólt: – Elég volt, Laci!
A vendégek feszengtek. A zenekar gyorsan újra játszani kezdett.
Éjfélkor Anna eltűnt. Zoli aggódva keresett engem is: – Dóri, minden rendben? Nem vagy önmagad ma este.
– Nem tudom… – suttogtam.
A kertben megtaláltam Annát sírva. Mellé ültem.
– Miért nem tudunk boldogok lenni? – kérdeztem tőle.
Anna rám nézett: – Mert mindig csak azt tesszük, amit mások várnak tőlünk. Anyánk álmait élünk… nem a sajátunkat.
Bence is kijött közben Petralval. Petra zokogott:
– Nem akarom ezt így! Nem akarom ezt az életet!
Ott ültünk négyen: három testvér és egy leendő sógornő. Mindannyian sírtunk.
– Mi lenne, ha most elrohannánk innen? – kérdezte Bence hirtelen.
Anna elmosolyodott: – És hova mennénk?
– Bárhová… csak ne ide! – felelte Bence.
Végül visszamentünk a bálterembe. A vendégek semmit sem vettek észre abból, ami bennünk zajlott. Táncoltunk hajnalig; kívülről minden tökéletesnek tűnt.
De belül mindannyian tudtuk: valami véget ért ezen az éjszakán. Talán a gyerekkorunk… talán az illúzióink.
Most itt ülök egy évvel később Zoli mellett egy kis albérletben Zuglóban. Anna elvált Gábortól; Bence és Petra külön költöztek egy hónap után. Anyám még mindig azt mondja mindenkinek: „Az volt életem legszebb napja!”
De vajon tényleg az volt? Vagy csak egy újabb szerep volt mindannyiunknak?
Néha azon gondolkodom: ha újra kezdhetném, ki merném-e mondani akkor is az igazat? Ti mit tettetek volna a helyemben?